Orvosok a Horthy-korszakban

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 37. szám, 2018. szeptember 14.

Pelle János műfordító régóta foglalkozik a holokauszttal. Az ÉS 2018. szeptember 7-ei, 36. számában az antiszemita Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete (MONE) történetét próbálta feldolgozni. Cikke végén azt írja: „A MONE katasztrofális tevékenységével, lélekmérgező »protonáci« jellegével évtizedeken át senki sem foglalkozott.” Pelle állítása igaz, de nem pontos. Az 1980-as években Kovács M. Mária történész három nagy tanulmányban dolgozta fel a magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikáját 1867 és 1945 között. Tanulmányait könyvbe szerkesztve 1994-ben az Oxford University Press adta ki angol nyelven, majd 2001-ben magyarul a Helikon Kiadó (Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között).

Pelle cikkében ami jó, az nem új, ami új, az nem jó. A történelmi kontextus hiányzik elsősorban. Meg sem említi, hogy a Gömbös-kormány eredeti szándéka az Orvosi Kamara felállításával nem az volt, hogy a szakmán belül valamiféle faji kvótát szabjon meg, hanem az, hogy a társadalombiztosítási rendszer kapcsán viszályban álló orvoscsoportokat kötelező tagságú szervezetbe kényszerítse. Az Orvosi Kamara első, 1936-os vezetőségét a törvény értelmében az összes gyakorló orvos szavazata alapján választották meg, ami azt jelentette, hogy zsidó orvosok is szavazhattak. A Kamara megalakulásakor tartott első választás alkalmával a fajvédő MONE-t a Gömbös által támogatott fiatal fajvédő orvosok népies indíttatású egyesülete, az EPOL (Egészségpolitikai Társaság) és a zsidó orvosok blokkja közösen győzte le. (Kovács, 2001, 151.) Pelle megemlíti, hogy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek több konfliktusa volt az orvosi szakma „zsidótlanításáért” küzdő MONE-val. Pelle szerint 1941 folyamán csapott össze a Belügyminisztérium és a MONE. Téved, ez már az első területvisszacsatolásoktól, tehát 1938-tól zajlott. Amikor a MONE mohósága a Felvidék orvosellátását veszélyeztette, a belügyminiszter rendeletileg befagyasztotta a helyi kamarák felállítását a Felvidéken, a zsidó orvosoknak pedig továbbra is engedélyezte, hogy működhessenek. (Kovács, 2001, 156.)

A zsidó orvosok munkaszolgálatát is árnyaltabban kellett volna bemutatni. A MONE-nak is „köszönhetően” százával hívták be fizikai munkaszolgálatra a zsidó orvosokat, ez pedig tovább súlyosbította az országos orvoshiányt, hiszen a frontra kerültek igen sokan a keresztény orvosok közül is. A MONE ugyan „zsidóbarát trükknek” minősített a az orvoshiányról szóló panaszokat, Keresztes-Fischer Ferenc viszont tudta, és nyilvánosságra is hozta, hogy 1942 telére 600 fölé emelkedett a betöltetlen orvosi állások száma, sok körzetben pedig kétségbeejtő szintre süllyedt az orvosi ellátás. Nagybaczoni Nagy Vilmos rövid honvédelmi minisztersége idején (1942. szeptember 24–1943. június 12.) mintegy 1500 zsidó orvost mentettek fel a fizikai munkaszolgálat alól. Többségük munkaszolgálatosként, de orvosi munkakörben szolgálhatta „hazáját”. Keresztes-Fischer orvospolitikája értékelésénél Kovács M. Mária kutatási eredménye alapján le kellett volna szögezni, hogy ez egyértelműen az érvényben lévő diszkriminatív törvények és rendeletek megszegését jelentette, hiszen zsidó orvosok közalkalmazottként nem dolgozhattak volna. (Kovács, 2001, 161.)

Nem érthető, hogy az 1944-es német megszállás után a három, funkcióban lévő közül az egyetlen nem leváltott belügyi államtitkárt, a náciktól magas kitüntetéseket is elfogadó Johan Bélát miért próbálja Pelle mentegetni. Mint írja, Johannak „asszisztálnia kellett” Jaross Andor új, kollaboráns belügyminiszter zsidó orvosok elleni akciójához. Semmit sem kockáztatott volna, ha például egészségügyi okokra hivatkozva lemond.

A műfordító Pelle nem ismeri és nem használja a történészek körében kedvelt komparatisztika módszerét sem. Azt helyesen írja, hogy mintegy 2500 zsidó orvos esett áldozatul a holokausztnak, és ebben komoly szerepe volt a MONE-nak és az Orvosi Kamarának is. Ehhez viszont hozzá kellett volna tenni, hogy az orvosi szakma szélsőségesen diszkriminatív magatartása egyedülálló volt. A többi szakértelmiségi csoport és szakmai szervezet a német megszállás után jóval mérsékeltebb politikát folytatott az orvosokénál. A Mérnöki Kamara például hajlandó volt egyes zsidó származású mérnököknek kamarai tagságukat megerősítő igazolványt kiállítani. Az Ügyvédi Kamara tagjai közül több százan megtagadták, hogy rendeleti úton bezárt zsidó kollégáik irodáiban „gondnokként” közreműködjenek a felszámolásban.

A tanulság csak annyi, hogy mindenki maradjon a szakmájánál. A műfordító fordítson, a történész kutasson és publikáljon történeti szakmunkákat. Ha műfordító történeti szakkérdéssel foglalkozik, akkor legalább pontosan írja le, hogy előtte hány történész mit írt témájáról.

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 37. szám, 2018. szeptember 14.
LXII. évfolyam, 36. szám, 2018. szeptember 7.
LXII. évfolyam, 33. szám, 2018. augusztus 17.
Élet és Irodalom 2018