Másik mihasznák és hiábavalóan haszontalanok

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 36. szám, 2018. szeptember 7.

Simonovits András mihaszna matematikusai mellé (Kardántengely és Cardano-képlet, ÉS, 2018/33., aug. 17.) hasonlóan haszontalan műemlékes művészettörténészeket is pellengérre lehet állítani.

Az 1960-as évek második felétől Dávid Ferenc kezdeményezésére, majd vezetésével – az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatóhelyettese, Dercsényi Dezső, a Tudományos Osztályt vezető Entz Géza, majd utódai, előbb Hokkyné Sallay Marianne, majd az 1990-es évek közepétől G. Györffy Katalin egyetértésével, segítségével, szervező munkájával – egyre nagyobb teret kapott a magyar műemlékvédelemben a helyreállításokat megelőzően az épületek építéstörténetét, periódusait, elfedett régi részleteit az írott és képi források értékelése mellett az épületen magán végzett vizsgálatok segítségével feltáró komplex épületkutatás („falkutatás”). A nemzetközi szinten is úttörő módszer alkalmazásával helyreállított lakóházak Sopronban, Kőszegen, Székesfehérváron, Győrött, Veszprémben, de még Miskolcon vagy Szegeden is jelentős mértékben járultak hozzá történeti városaink élhetőbbé és megnyerőbbé tételéhez. A városokban főleg művészettörténészek, a várakban és a várromokon, falusi templomokon inkább régészek vezették/végezték a kutatásokat, mindig a terveket készítő műemlékes építészekkel együttműködve. Bár ez nem lehetett a cél, ezek a kutatások időnként pénzügyi megtakarításokkal is jártak.

Az 1980-as évek elején a győri belváros egyik legnagyobb lakóházának legfőbb statikai problémáját a hatalmas fedélszék jelentette, amelynek méretes vízszintes kötőgerendái az épület hosszában végighúzódó udvari folyosó fölött lehajlottak, az egész szerkezetet veszélyesen oldalra billentve, egyben az emeleti folyosóboltozat beomlásával fenyegetve. Az építészeti tervekben a teljes ácsolat cseréje szerepelt. A háznak mind a kutatás során megtalált, földszintes középkori magja, mind a XVI. század második felében már teljes hosszban, egyben emeletessé kiépülő utcai helyiségsora alatt pince húzódott. Az 1720-as években ezt a rendszert tették komfortosabbá a pilléreken nyugvó árkádsoros udvari folyosó kialakításával, az egész fölött a mai problémát okozó új fedélszékkel. A periódusok meghatározásával fény derült a gerendák lehajlásának okára: az alápincézett, szilárd helyiségsor jól bírta a tető terhelését, a pontszerű pillérekre támaszkodó árkádos fal azonban nem, a súly alatt lesüllyedt, és a folyosó hátsó, a pince falán mozdulatlanul nyugvó falára „felült” gerendák folyosóboltozat feletti végei az udvari falat lefelé nyomva maguk is elmozdultak. A fellépő erők az általános iskolai fizikaórákon elsajátított egyszerű emelők vektoraival felvázolhatók voltak, de a feltáruló építéstörténet nélkül nem voltak megmagyarázhatók. A tető terhelési pontjainak áthelyezésével, megfelelő támaszok beépítésével a két és fél évszázados faszerkezet gyönyörű gerendáit végül sikerült megőrizni. Igaz, a terveket készítő helyi tervező vállalat erre nem vállalkozott, de a műemlékvédelmi szervezet országos tapasztalatokkal rendelkező tervező részlege megoldotta a feladatot. Megmaradt az elvont műemléki-történeti érték, a régi fagerendákban évszázadok óta megtestesülő használati érték (a természet produkciója és az egykori társadalmi befektetés), és megtakarítható volt az új tető építéséhez betervezett anyag jelentős része és költsége.

Az 1990-es évek elején folyt a siklósi plébániatemplom – a középkorban ágostonos kanonokrendi kolostortemplom – szentélyében az utóbbi fél évszázad egyik legjelentősebb magyarországi középkori falképleletének helyreállítása. A munka művészettörténeti támogatására, dokumentálására, a falképek értékelésére kijelölt művészettörténész, az építészetileg különben jórészt már helyreállított épületben kénytelen volt falkutatási tapasztalatait is segítségül hívni. A gótikus boltozat homlokívei és a szentélyfalak között 5‑10 cm széles, veszélyesnek tűnő rések húzódtak. A restaurátorok ugyanakkor az oldalfalakon nem egy, hanem két – egyaránt kvalitásos – gótikus festésréteg részleteit tárták fel, közülük az alsónak a felső ívei kicsit eltérő vonalban futottak, mint az újabb festés boltozatot kísérő szegélye. A falazatokat vizsgálva kiderült, hogy az oldalfalak nagyméretű és a boltsüvegek kisméretű téglái különböző periódushoz tartoznak. A régi, talán az oldalfalakéhoz hasonló, nagyméretű és így túl súlyos téglákból álló, XIV. századi boltozat statikai problémái oda vezethettek, hogy a boltozatot lebontva, a XV. század elején divatos új konzolokat a falba építve és az eredeti, régies bordákat újrahasznosítva, lényegében az eredeti boltozatot építették újjá, a vékonyabb, ezáltal könnyebb boltsüvegekhez azonban kisebb téglákat használva. Ezért tértek el némileg egymástól a még a régi boltozathoz tartozó, valamint a már az újraboltozást követően felvitt két festésréteg kirajzolta homlokívek, és ezért volt a rés is a boltozat és a fal között: a boltsüvegeket nem kötötték be a régebbi falakba. Csak ekkor már a magántervező statikusát kellett meggyőzni arról, hogy az épület valójában régóta nem mozog (a restaurátorok által bedolgozott, a réseket megfelelő módon kitöltő habarcs ezt azóta is mutatja, hosszú ideig – akár évszázadokig – a helyén maradhat). Ez az abban az időben még fennálló állami műemlékes intézmény statikusa segítségével sikerült is, és a korábban a fedélszék alá betervezett, a támpillérekkel valójában kellően kiegyenlített oldalnyomást ellensúlyozni gondolt, „brutális” acélszerkezetet el lehetett hagyni. Érintetlen maradt a tető tere, nem kaptak utólag építési terhelést a mintaszerűen helyreállított falképek, és a többmilliós – mai áron sok tízmilliós – összeget máshol lehetett felhasználni.

A tücsökszemléletű bölcsész haszontalan nyári kutatgatásai eredményeképp sok-sok évnyi fizetésének megfelelő összeget sikerült így megtakarítani.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 34. szám, 2017. augusztus 25.
LX. évfolyam, 22. szám, 2016. június 3.
LVI. évfolyam, 3. szám, 2012. január 20.
Élet és Irodalom 2018