Még Esterházy is

Olvasom Kukorelly Endre hozzászólását Kálmán C. György Káli holtak-kritikájához („Úgy ember nem szól”, ÉS, 2018/35., augusztus 31.). Világos, ő is ugyanúgy csupán egy (az egyik) olvasója Térey János regényének, mint az Élet és Irodalom kritikusa. Olyan egyszeri olvasó, aki véleményét rendszeresen megfogalmazza írásban, kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt. És mintha ebben a nyilvános beszédtérben újabban nem lehetne úgy vitázni valamely ízlésbeli kérdésről (egy könyvre vonatkozó ízlésítéletről és annak közlésmódjáról), hogy ne kerülne szóba a mostanság kultúrharcnak nevezett – hogyan is mondjam – jelenségcsoport, amely nagyon erősen buzog a jelenlegi miniszterelnök egyik buzdító beszédének egyik talányos fordulata nyomán, mégpedig a kormányhoz közel álló Magyar Időkben.

Nyilván vannak részigazságok az itt (mármint nem itt, hanem ott – de ez a pontosítás is milyen rosszul hangzik most!) közölt cikksorozatban, csak éppen az egész, úgy ahogy van, nem igaz, sőt kifejezetten igaztalan, hozzá még etikailag is kétes, mi több, erősen szépséghibás. Műfajilag és stilárisan korlátolt. Ezt a fajta korlátolt beszédet, az irodalomértésnek mutatkozó irodalompolitizálást nevezte annak idején Kosztolányi az írástudatlanok műfajának. Ebben az értelemben az ilyesfajta cikkek írói írástudatlanok. Ráadásul ezek a cikkek nem biztos, hogy a legjobbat hozzák ki az írástudókból. Mintha erre a veszélyre utalna Kukorelly hozzászólása is.

De visszatérve a szűkebb témához, úgy gondolom, hogy sokféle hangon lehet beszélni könyvekről. Noha nagyon is értem, mi a baja Kukorellynek azzal, amit Kálmán C. mond a Térey-regényről, továbbá azzal, ahogyan mondja, sőt egyet is értek, együtt is érzek vele, mármint Kukorellyvel mint Térey-olvasóval; viszont azt is gondolom, hogy mindenkinek, így Kálmán C.-nek is, szíve joga eldönteni, milyen nyelvi-stiláris anyaggal tölti ki a rövidkritika felszabadítóan szűkös kereteit. Ő ilyennel, más másmilyennel. Azon viszont egyfelől nem győzök csodálkozni, mi mindent kever Kukorelly a regénykritika-kritikába (internetcivakodástól kirekesztésretorikán át PC–anti-PC-ig). Másfelől meg mégsem csodálkozom annyira.

Azt mondja például, hogy kultúrharc van, és ebben, tetszik, nem tetszik, részt vesz mindenki – akár úgy, hogy részt vesz benne, akár úgy, hogy nem vesz részt benne. Mint Kierkegaard szerint a házasság intézményében: ha részt veszel benne, ha nem, úgyis egyképp megbánod. Én például már most, ebben a bekezdésben, megbántam, hogy hozzászólok, de ha már belekezdtem, folytatom – és ezt is ugyanúgy megbánom majd. Mint ahogyan azt is megbánnám, ha félbehagynám ezt a hozzászólást.

Mert például a Magyar Narancsban megjelent Parti Nagy Lajos-interjúból is leginkább az a jó tanács ragadt meg az emlékezetemben, hogy mindenki tegye a maga dolgát, a maga műfaji keretei között: a költő költ, a regényíró regényír, az írástudatlan írástudatlankodik.

Merthogy tényleg olyanok az országos állapotok, amilyenek. Az őrületesen béna (úgy is mondhatnám: bűnös) politikai ellenzék olyan szabad játszóteret biztosított az őrületesen ügyes (mondhatnám másként is) kormánypártnak, hogy az bármit megtehet. És meg is teszi. Emberkezelési technológiája (szavazatmaximáló populizmusa) és kulturális kérdésekkel (összetettségekkel, sokszínűségekkel, kételyekkel, bizonytalanságokkal...) kapcsolatos immunitása egyaránt bámulatra méltó. Többek között gátlástalanul szabadjára ereszti híres kulturálatlanságát. Ráereszti kulturálatlanságát a kultúrára. Ahelyett, hogy tanulna a kultúrától, tanítani, kioktatni igyekszik a kultúrát, a kulturális dolgozókat, az írástudókat. Ahelyett, hogy segítené a kultúrát, lenyomja a kultúrát. És azon belül a művészetet. Mármint, természetesen, nem az államilag támogatott művészetet, hanem a kormányzati akarattól függetlenül, a maga saját logikája (vagy logikái) szerint működő művészetet. És persze nem az egyes műalkotásokat, hanem az egyes művek megszületésének és továbbélésének körülményeiről gondoskodni hivatott intézményes formákat.

Tartok tőle, hogy ez a helyzet nem a legjobbat hozza ki a kulturális élet, a művészeti világ játékosaiból. Noha nagyon is megértem, ha így lesz, mert máris így van. A játékosok között vannak ingerlékeny vérmérsékletűek, és vannak békülékenyek. Vannak érzelmes alkatúak, és vannak elemző igényességűek. Az előbbiek pedig rossz fénytörésben – és most sajnos éppen ilyenek az optikai viszonyok – vadnak, az utóbbiak meg gyávának tűnhetnek. Én például kifejezetten gyáva vagyok a vaduláshoz. De leginkább félek.

Attól például kifejezetten félek, hogy az utóbbi (magyar) időkben nagyon sűrűn emlegetett Esterházy Péternek, nem a legendájának, hanem az életművének, kifejezetten rosszat tesz, hogy manapság leginkább vagy csak szapulják vagy csak dicsérik. (A már hivatkozott Kosztolányinak is ez volt a legfőbb baja 1929-ben az Ady-értelmezéstörténet egyoldalúságával.) Azok, akik dicsérik, sok esetben majdnem olyan rosszat tesznek vele, mint azok, akik szapulják. Sőt, ha jobban meggondolom, bizonyos értelemben, a pozitív módon elkötelezettek még rosszabbat is tesznek az Esterházy-életműnek, mint a negatív célú figyelemfelkeltés zord kultúrharcosai. Ugyanis a jó szándékú és jó ízlésű (persze tudjuk: de gustibus...) Esterházy-apologéták nem ritkán husángként vagy varázsvesszőként suhogtatják az Esterházy-mondatokat (alany, állítmány, szint felett, szint alá...). Vagyis mit csinálnak? Kiragadják a mondatokat a helyükről. Alkalmazzák azokat. Alkalmazott Esterházy – értelmezett Esterházy helyett. Persze bőven lehet, hogy most nem az értelmezések, hanem az alkalmazások ideje van. Írástudatlanok árulása versus írástudók felelőssége. Az egyetlen – noha nem lényegtelen – kérdés csak az, ki melyik oldalon alkalmazza az éppen alkalmasnak tűnő, alkalmasítható mondatot (Esterházytól, Wass Alberttől, bárkitől). Ám ettől függetlenül azt gondolom, ha lehet kultúrharcos időkben ilyen békésen gondolkodni, hogy Esterházy prózájának nagy kérdése, és erre még nem adott megnyugtató választ az irodalmi kultúra, hogy vajon mi van az Esterházy-mondatokon túl. Hogy van-e valami az Esterházy-mondatokon túl. És ha van, akkor az micsoda. Hogy mivé, miféle irodalmisággá állnak össze az Esterházy-mondatok. (És hogy mivé, miféle irodalmisággá változott az elmúlt évtizedekben a hetvenes–nyolcvanas évek Esterházyval is fémjelezhető irodalmisága, az irodalomkritikus Balassa Péter egykori fordulatával: „megújuló prózája”.) Kár, hogy felcserélődni látszik a sorrend (már ha van egyáltalán helyes sorrend): az egész, az életmű, még nincs rendbe téve, de már bátran használjuk a részeket, a mondatokat. Ugyanakkor túl fontos Esterházy prózája (de persze ezt bizonyítani kell!), hogy ennyire leegyszerűsítsük a (bizonyítottan használható) mondatait, a mondatai használati kultúráját. És ezzel együtt az Esterházy-próza egészét, amely ugyan tényleg remek mondatokból áll, ám talán nem tekinthető puszta mondatinventáriumnak.

A jelenlegi helyzet viszont egyelőre az, hogy az írástudatlanok arra kényszerítik az írástudókat, hogy mondatokat ragadjanak ki a helyükről, és teljességgel másra használják azokat, mint amire igazából valók. Nem olvasásra (és értelmezésre), hanem ráolvasásra. Mintha a kultúra és a művészet világában is ugyanaz a játékrend kezdene kialakulni, mint a pártpolitikában. (Noha a szépíró vagy a művész, szemben a pártpolitikussal, bármikor vissza tud húzódni a dolgozószobájába, a műtermébe, az alkotói közösségébe…) De hát mi másról szólna a kultúrharc, ha nem erről: a leegyszerűsödésről.

Már megint minden olyan egyszerűnek tűnik. Még Esterházy is.

(post scriptum – Esterházy Péter halála után nem sokkal tartottam egy előadást A hiány felmérése című emlékülésen, amely később megjelent az Élet és Irodalom hasábjain (Esterházyt szeretni – és olvasni, ÉS, 2016/34., augusztus 26.), és amelyet ezzel a gondolattal fejeztem be: „Akkor hát, végső soron, nincs túl nagy baj. Merthogy az Esterházy-mondatok volnának azok a megbízhatóan, sőt otthonosan telt felületek, amelyek, a hiány felmérése után, maradnak.” Az viszont tényleg nagy baj volna, ha csak a mondatok maradnának – jelszónak, lobogónak, husángnak, varázspálcának.)