A FELJELENTŐ

Ircsik Vilmos, a Nagyvilág volt orosz-francia rovatvezetője A Nagyvilágot is bedarálták volna címen közölt cikket a Magyar Idők 2018. augusztus 29-i számában. A cikk elképesztő túlzásaira, torzításaira és törleszkedő elfogultságaira ezúttal nem térek ki, mindez nagyon is beleillik a napilap mézes-mázosan fröcsögő stílusába.

A szerző a cikk végén leírja, hogy a napokban találkozott a hazai könyvkiadásban dolgozó és a cikkben néven nevezett kollegájával, aki „a szokásos minősíthetetlen hangon ócsárolta az Orbán-kormányt, annak kultúrpolitikáját, és (...) az egész rezsimet úgy általában”. Majd így folytatja: „ha már egyszer annyit diktatúráznak, mégis jobban a körmükre kellene nézni az ilyen embereknek (kiemelés tőlem, Á. P.), és nem kellene úgy bánni velük, mintha velünk volnának”.

Mégis, mire gondol a szerző? Hogy a hatalom állítsa bíróság elé, zárja internálótáborba vagy börtönözze be őket? Vagy hajítsa ki őket helikopterből a semmibe, cirka ezer-ezerötszáz méter magasságban? Netalán állítsa őket akasztófa alá vagy kivégzőosztag elé?

A neves angol literátor, Samuel Johnson (1709–1784) híres mondása jut eszembe: Patriotism is the last refuge of a scoundrel, azaz egy kicsit aktualizált magyar fordításban: „a melldöngető kormánypártiság az aljas ember utolsó menedéke”.