„Úgy ember nem szól”

Kálmán C. György Térey-kritikájához

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 35. szám, 2018. augusztus 31.

Mindebbe bele nem fogtam volna – inertia, ugye, nem épp a newtoni tehetetlenség, inkább, ahogy Krupp József fordítja Quintilianust, a restség értelmében (in + art mint az ars ellentéte) –, ha Kálmán C. György nem szólít meg az interneten, mert egy a kultúrharccal foglalkozó beszélgetésben utaltam ama egykori posztjára, melyben Király László és Farkas Árpád babérkoszorúzása alkalmával az állt: „kik ezek”. Hogy, úgymond, ezért én őt „pedagógiai céllal emlegettem”, „értetlen és gonosz kirekesztőnek” tartom, „akitől élesen elhatárolódok”. Pedig „később elmagyarázta, mit értett rajta”.

Mielőtt a lényeg(esebb)re kanyarodnék, muszáj megjegyeznem: semmi pedagógiai célom nem volt, csak felnyomta az agyam. Korántsem tartom értetlennek, fogalmam sincs arról, hogy gonosz-e (miért lenne!), a kirekesztés szó annyira súlyos/túlterhelt, annyira az imrekertészezéshez, péteresterházyzáshoz tapad, hogy nem használnám, tompán sem határolódom el tőle, posztja pedig épphogy nem értetlenkedő volt, hanem (a személyes névmás helyett mutató névmást használva, egy irodalmártól más irodalmárokat) lekezelő: ahogy mondani szokás, a többi stimmel. Például kicsit valóban meg akartam rázni, mint Krisztus a vargát (noha nem varga stb.). Mert tény, hogy, tetszik vagy nem, harc folyik.

Melybe beleállsz vagy sem, tehetetlenkedsz/lustálkodsz vagy igyekszel megúszni. Mindenesetre ki tudja, mióta nem volt ekkora habverés a kultúra körül, és ez, mondhatni, „jó”. Minden egyéb „rossz”. Az mindjárt pocsék, hogy nem ám a kultúra mint olyan vált érdekessé, hanem pőre pártpolitikai érdekek alapján megy a habzás. Az idézőjel persze retorikus – mi nem az? –, visszavesz, jelezni kívánja, hogy, jó vagy rossz, nincs nagy vész, nincs baj a harccal, ilyen küzdelmes a’ élet, nem testedzés végett járok focizni, hanem hogy kiharcoljam magam. Amiként zajlik, az viszont nem tetszik.

Az nagyon nem – hogy retorikus legyek. Művek odafigyelő, elemző, akár kíméletlen kritikája helyett kölcsönös ignorálás vagy ad hominem beszólás; „kik ezek” vs. „most mi jövünk”, lenézés vs. sértődöttség és bosszú, nagyarc vs. frusztráció, hübrisz vs. a kisebbrendűségi komplexus kompenzálása és így tovább. Hogy senki nem a maga portája előtti söpréssel, saját helyzetére való, önmagát nem fölmentő reflektálással kezdi, és föl sem merül a másikkal kapcsolatos, legalább minimális empátia stb. Csak a kölcsönös félelem involválta gyanú él-virul ebben az egymást kizáró digitális leosztásban, ahol, nincs kegyelem, mi vagyunk a jók/okosok és azok a gonoszak/buták. Nincs más politikára, más pólusra engedély. A kultúra igazán a politika része (akként zajlik a nyilvánosság terében, hogy közben szer­vezi azt), ám aktorai, ahelyett, hogy ezt az eszkalálódott, kontrapro­duktív, a közbeszédet (= a közérzetet, az országot) szétzúzó nácizó/komcsizó kétosztatot moderálnák, mintegy átveszik a pártpolitika retorikáját. És minden (a) forma.

A Forma teszi Isten képévé az Egészet. Pathosz és éthosz. Minden retorika.

Reflexből reagálunk úgy, ahogy, és ha ezt reflexből azonnal korrigáljuk, bele is fér, nem rugóznék rajta. Ám amikor Kálmán C. kritikáját olvastam Térey János Káli holtakjáról (A hely szellemei, ÉS, 2018/24., jún. 15.), bevillant újra a Farkasra és Királyra vonatkozó „kik ezek”. De nagyon. Mert (hadd ne tegyem hozzá, hogy szerintem) itt túl van lépve a határ.

Épp azzal, hogy a kritikaírás nem reflexmozdulat. Persze nem az nem tetszik, hogy nem tetszik valakinek valami, nem az ún. tartalom ütött meg, hanem ahogyan beszél. Amilyen hangot – tehát mindent – megenged magának, miközben másnak semmit nem enged meg. A könyv „totális kudarc”, írja, „silány mű született”, „egyenesen felbosszantott – rendkívül modoros, vacak, érdektelen műnek gondolom, amely csak azért érdemel némi figyelmet, hogy néhány gyengéjét összeszedjük”. És összeszed 2 db (jogos) ügyetlenséget (a sok fölösleges BTW meg WTF, két „lásd” pongyola használata), majd megjegyzi, hogy az Alex nevű fiatal, sikeres színész „gyorsan elbukik” az életszerűség próbáján, mert „Illyés és Németh László drámáinak leggyengébb lapjait idézve” kisesszékben beszél. „Mi zavar még? Többek között az az agresszív magabiztosság, aggálytalan általánosító hajlam” stb., nos, mindez nem stimmel.

Amivel egy–egy az állás, de most pont nem a győzelemre hajtok. (Jövő heti számunkban jelenik meg Arató László Egyrészt-másrészt – Ujjgyakorlat a Káli holtakról című hosszabb elemzése Térey János könyvéről – a szerk.) Csak mondom, engem magával sodort a szöveg, alig bírtam letenni, a kétségtelen „esszézés” nem zavaró (noha „színházi regény”, nem színdarabot olvasunk), láttam magam előtt a beszélőt, ezt a „közepesen gazdag, sznob értelmiségi” csávót, „aki az ételek és italok, na meg a minőségi vendéglátás bűvöletében él” (K. C. Gy.), és meglepően „életszerű” volt. A többiek is, ez a vonzó-taszító, önző és cinikus, másokon simán átgázoló magyar művész-értelmiségi siserahad. A könyv a kritika által leginkább lehúzott két ötletét pedig, a Trianon-Hamletet meg a Káli-medence holtjainak a migráns­invázióra utaló zombis tévésorozatát több mint érdekesnek, egyenest bátornak találom; Térey iróniája az egymást szisztematikusan kizáró, mindent leuraló PC és anti-PC diskurzusnak egyszerre képes fölébe kerekedni. Igazi bravúr. „Zavar továbbá, hogy…” – vagy túl sok lett a kijelentés, ne akarjunk egyből megoldani mindent?

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 9. szám, 2024. március 1.
LXVII. évfolyam, 51–52. szám, 2023. december 21.
LXVII. évfolyam, 39. szám, 2023. szeptember 29.
Élet és Irodalom 2024