Emlékezés és analízis

Szilágyi Miklós: Személyes emlékezet, élettörténet, szépirodalom. Néprajzi tanulmányok. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 277 oldal, 3000 Ft

Sajátos, irodalmi szempontból is nagyon fontos jelenség, mikor egy külső lejegyző önti formába a parasztember szövegelését. (Szilágyi kiinduló példája: A boldog ember.) A pszeudó-emlékiratok, mint például Csalog Zsolt, Mészáros Sándor, Sarusi Mihály és mások itt tárgyalt munkái ugyanakkor nemcsak néprajzi források, hanem másfelől nézve: irodalmi értelmezésüknek is része az, hogy mit és hogyan dolgoznak föl. Elemzésükkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy „létezett/létezik a kortárs irodalomnak egy eléggé markáns vonulata, mely a folklór elbeszélésekkel (...) rokonítható, bevallottan vagy gyaníthatóan azokból merítkező narrációs technikát alkalmaz”. Tar Sándortól Ferdinandy Györgyig sok példa hozható. A legfontosabb példája Szilágyi Miklósnak éppen az a mű, mellyel én is legtöbbször szoktam előjönni: Csalog Zsolt Parasztregénye. Ennek kiváló elemzését adja, hangsúlyozván, hogy Csalog konstrukciójának semmi köze a népköltészethez, az író a vallomásos önportrét emeli különleges művészi rangra. Nem tudná ezt megtenni, ha nem volna profi folklorista is. Mondhatjuk, hogy szépíróinak álcázott társadalomkutatói életmű a Csalogé, de mondhatjuk fordítva is: társadalomkutatóinak álcázott szépirodalom. Ugyanazt mondjuk tulajdonképpen: magas szintű létértelmezési igény, antropológiai minőség fogalmazódik meg ebben az írói életműben, mely nem jöhetett volna létre, ha Csalog nem tudna mindent az „igaz” történetről, ennek „élettörténeti elbeszéléssé szerveződéséről”.