Bekapcs

Tíz-tizenkét tinédzser hevert a Nyugati balszárnyában működő boltok előtt, öltözékük, viselkedésük normális volt, nem ordítoztak, nem szemeteltek, csak pihentek a betonon, nézték a köröttük nyüzsgő so­kadalmat. Kisvártatva megindult feléjük két egyenruhás, gumibotos dolgozó, szakasztott úgy, avval a mozgással, ahogy ötven éve indul­tak meg a rendőrök, hogy valamely köztéri szabadosságnak véget vessenek. Más kérdés, hogy a fél évszázaddal ezelőtti közegek peri­patetikus bölcselőknek látszottak napjaink biztonsági embereihez ké­pest, eleganciájuk kifogástalan volt, modoruk szívélyes és választé­kos. Mármint a hatvanas évek rendőreié. Mi, akik akkor voltunk ti­zenévesek, rájuk vonatkozólag sok szép emléket őrizgetünk.

E’húztok a picsába innét, mondta a potrohosabbik biztonsági dolgozó, a többit az olvasó fantáziájára bízom. Mindenesetre az ifjak felcihelődtek, és tanácstalan képpel bámultak maguk elé. Figyelj, bame’, ezek a külföldi köcsög mocsadékok azt képzelik, hogy elmen­nek egy másik országba, és ott azt csinálnak, amit akarnak – tájé­koztatta járőrtársát a potrohos, majd bal kezének kisujjával hosszan és elmélyülten túrta az orrát, nyilván újabb és még revelatívabb szo­ciálpszichológiai összefüggéseken gondolkodva. A járőrtárs bóloga­tott, az útjukra bocsátott idegenek pedig értékes tapasztalatokkal gazdagodva hagyták el a pályaudvart. Arcukon az új ismereteknek örvendő intellektus derűje honolt.