A tények értelmezése kedvéért

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 34. szám, 2018. augusztus 24.

Egyetértek Haskó Lászlóval – akit orvosként is, gondolkodó tollforgatóként is nagyra becsülök, bár radikalizmusa nekem sok egy kicsit – abban, hogy „ideje lenne, hogy helyén kezeljük az akkori eseményeket… hogy megértsük, miért tartunk ott, ahol vagyunk”. Mármint 1918 őszét, benne a Tisza-gyilkosságot. (A Tisza-gyilkosság, ÉS, 2018/33., aug. 17.)

Ám a tisztázáshoz választott  alaphanggal aligha sikerül majd a helyén kezelés és a megértés. Azt mondja ugyanis, hogy „mi, köztársaságpártiak akár meg is ünnepelhetnénk a centenáriumot”. Egy gyilkosság évfordulóját megünnepelni? Ezzel sok köztársaságpárti sem fog egyetérteni. Haskó is árnyalja bizarr kijelentését, egyrészt ecseteli Tisza István hatalmas felelősségét a háború borzalmaiért, másfelől úgy írja le az eseményt, mintha nem is gyilkosság lett volna. Hanem inkább szabálytalan „párbaj”. „(Az ő kezében is volt fegyver.)” – írja. Ez csúnya csúsztatás, nem méltó a szerzőhöz. Vermes Gábor, a legjobb Tisza-monográfia szerzője, leírja az esetet. Tiszánál tényleg volt fegyver, de a katonák felszólítására még a lövések előtt letette. Nem tudom, Haskó mit ért szabálytalan párbajon, de az semmilyen párbajnak nem nevezhető, ha nyolc fegyveres áll egy fegyvertelennel szemben.

Tisza politikai felelősségét nem vitatom, azt sem vonom kétségbe, hogy „a merénylők erősen hitték, hogy ők igazságot szolgáltattak”. „Én is ezt hiszem” – teszi hozzá Haskó. Joga van ezt hinni, de némi ellentmondásba keveredik, amikor így folytatja: nem forradalom-, illetve gyilkosságpárti, sőt még a bírói halálos ítéletet s az életfogytig tartó börtönt sem tartja megfelelő büntetésnek, s úgy véli, „Az évezredek alatt kiagyalt büntetések csak a bosszúvágy kielégítésére, illetve csillapítására valók.” El kéne döntenie, ünnepelni akarja a Tisza-gyilkosság évfordulóját, s egyetért a bosszút a saját kezükbe vevő katonákkal, vagy elveti az erőszakot, ha forradalom, ha gyilkosság képében jön, sőt még a bűnösök megbüntetésének módjait sem fogadja el – „a szabadságvesztés sem jó módja a bűnbánat elérésének” –, kár, hogy nem teszi hozzá, mégis mit csináljon az emberiség a bűnelkövetőkkel. Annyit elismer, hogy nem vitatható az elrettentő példa ereje. De utána rögtön visszavonja, mert azt mondja, hogy persze „a bűnözőket az ilyesmi nem riasztja”, miként a „történelmi bűnök elkövetőit sem”. (Kezdem elveszíteni a fonalat.) Aztán leszögezi: „Abban az országban, ahol a politikai bűnöket a társadalom nagy többsége nem egyöntetűen ítéli meg, ott sosem lesz valódi demokrácia.” Ezzel csak akkor tudnék egyetérteni, ha hozzátenné, való­di demokrácia tulajdonképpen nem létezik. De hogy példa gyanánt csak a demokrácia őshazáját említsem: ott most éppen Lee tábornoknak, a polgárháború (déli) hősének a szobrait döntögetik, s célkeresztbe került a „rasszista” Woodrow Wilson, s még az alapító elnök, George Wa­shing­ton is, mert hogy neki is voltak rabszolgái – a maga korában. Ha ez a történelemszemlélet hozzánk is átgyűrűzne, aligha ünnepelhetnénk sokáig Szent Istvánt, a „szadistát”, aki négyfelé vágatta Koppányt, és „kegyetlen” törvényeit még olvasni is hajmeresztő.

Nem hinném azt sem, hogy az hozná létre a demokráciát, ha a politikai bűnöket a társadalom nagy többsége egyöntetűen ítélné meg. A dolgok széles körű megvitatása inkább. Persze végső soron ezt sürgeti Haskó is, de az az elképesztő elfogultság, ahogy a témához közelít, elriaszthatja még azokat is, akik készek a nyitott vitára. Hogyan lehetne azzal vitázni, hogy Tisza „talán beismerte, hogy a monarchia háborúja nem volt jó döntés, de egy-két milliónyi magyar ember nyomorúsággá változtatott élete nem volt olyan ügy, amiért a gróf urak (…) rágni szokták a körmüket”. Ez így ócskán hangzott volna még a Rákosi-korszakban is, pedig akkor gyakrabban hallhattunk ilyesmit.

Azt elfogadom, hogy Haskó szemében a Tisza István–Károlyi Mihály párhuzamban Károlyi az etalon („Jó ember volt, de az idő rövid volt, ami neki adatott.”). Azt is, hogy tetszett neki, amikor a Tisza-szobor helyére Károlyiét állították, miként elfogadom, hogy elítéli, amiért Károlyi szobra helyén most megint a Tiszáé áll. Magam mindkettőjük szerepét egy kicsit árnyaltabban látom, az igazi történészek jóvoltából.

Én Tiszát nem „gyújtogató, csóvás embernek” látom (ezt Ady még jóval a háború előtt írta róla), hanem tragikus hősnek. Egyébként – másképpen – Károlyit is. Tiszát azért, mert alkalmas lett volna egy prosperáló Magyarország vezetésére, de kétségkívül egy romhalmazt hagyott maga után. Károlyit azért, mert ha jó ember volt is, alkalmatlan egy ország vezetésére. Az egyszemélyi felelősség – mindkettőjükre nézve – történelmietlen is, igazságtalan is.

Hosszú évek óta nem szóltam bele nyilvánosság előtt folyó vitába. Publicisztikai munkásságom évtizedeinek teljes eredménytelensége, azt hiszem, kellő alapot ad hozzá. Talán azért vagyok most érzékenyebb a témát illetően, mert nemrég fejeztem be egy – jobb sorsra érdemtelen – színdarabot, amely 1918. október 31-én, a Tisza-gyilkosság napján játszódik, noha nem ez a témája. Bár épp akkor fejeződik be, amikor a fegyverek eldördülnek. A darab egy fiktív vitát idéz fel, amelyben a korszak – szememben – két legnagyobb figurája, Ady Endre és Tisza István vitatkozik az elveszni látszó haza sorsán. Úgymond post festa. Ady – fikciómban – azért keresi fel Tiszát, hogy rábeszélje a menekülésre. (Ez nem blaszfémia: hiteles tanúk vannak rá, hogy a hír hallatán azt mondta Ady: ennek nem kellett volna megtörténnie.) A – mint tudjuk – hiábavaló rábeszélés közben bonyolódnak vitába háborúról, forradalomról, szabadságról, parlamentalizmusról, választójogról, nemzetiségekről, nemzetről, nemzetköziségről, és sok mindenről, amiről száz éve – vagy akár ma – két homlokegyenest eltérő világlátású ember vitatkozhatott. (A darab „mondanivalója”, hogy vitatkozott.)

Ha tényleg jön egy vita az 1918–19-es évfordulóról, meg kéne próbálni az eseményeket és szereplőket a maguk teljességében látni és láttatni. A történészek megtették, a publicisztikának sincs megtiltva, hogy kerülje az elfogultságot és felületességet. Tisza, Károlyi, Ady, Jászi, Kunfi meg a többiek mind rég halottak, nem nekik van szükségük pontosabb fogalmazásra, hanem nekünk. A magunk igazsága úgy lesz teljesebb, ha keressük mellé a mások igazságát is.

Nem igaz, hogy Károlyi felelős Trianonért, de az sem, hogy a háborúért egyedül Tisza. Ő is ellenezte a háborút, részint mert a Monarchiának – egyedül a szembenálló felek közül – nem voltak területi igényei, részint mert úgy vélte, nem is vagyunk felkészülve egy biztosan győztesen megvívható háborúra. Amelyre akkor már évek óta készült fél Európa haditervekkel, fegyverkezéssel, területi ígérgetésekkel. Ez nem egyországos, egyszemélyes ügy volt. A hazatérő katonák gondolhatták ezt, de Haskó László ennyi történelemkönyv elolvasása után ma már nem gondolhatná.

Most már csak röviden: „az eltelt száz évben minden politikai rendszer elhárította a magyarok felelősségét a háborúért”. Nem igaz. „Tiszát egyetlen kurzus sem ítélte el”– nem igaz. Hogy a Monarchia kis operettkirályság lett volna – nem igaz. Hogy „a gyűlölet csak bennünk vert gyökeret, és hoz Nyugat-Európa-ellenes termést a mai napig” – nem igaz. „Száz év óta nem mondható ki az igazság a Tisza-gyilkosságról” a hazaárulás bélyege nélkül. Nem igaz. Ma sem tudjuk a teljes igazságot. Az első világháborút s benne a magyar részvételt valóban elkerülhetetlenül követte a békeszerződés, de az nem elkerülhetetlenül lett trianoni méretű. Hogy még a wilsoni elveknek sem felelt meg, az már nem a mi bűneinkkel függött össze elősorban. Éppígy nem igaz, hogy Károlyi okozta és fogadta el a trianoni országgyalázást, és teljesen lényegtelen, hogy nímand volt-e, aki aláírta, vagy sem. A Vörös Hadsereg 1919-ben valóban ért el eredményeket – a kitűnő Stromfeld Aurél vezetésével –, de az erős túlzás, hogy „Ha nem teszik, fele sincs annak, ami most van”, illetve, hogy ha nem parancsolják vissza őket, „ma kétszer annyi lenne, mint amennyi van”. Ezekhez a képzelgésekhez teszi hozzá Haskó, hogy „Ezt csak a tények kedvéért.”

Én mindezt csak a tények értelmezésének kedvéért írtam. A tények – mint mondani szokás – makacs dolgok, nem lehet őket megváltoztatni. De az értelmezésükön változtathatunk, ha kevésbé vagyunk makacsok, és empatikusabban figyelünk oda egymásra.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 2. szám, 2024. január 12.
LXVII. évfolyam, 47. szám, 2023. november 24.
LXVII. évfolyam, 36. szám, 2023. szeptember 8.
Élet és Irodalom 2024