Egy eltűnt műfaj nyomában

A Magyar Nemzet című napilapot az alapítástól kezdve a világra nyitott, a külföld dolgaira sok szempontból figyelő szellemiség jellemezte. Ennek alaphangját A magyar társadalomhoz című legendás vezércikkében maga az alapító, Pethő Sándor adta meg, amidőn arról írt – 1938-ban félreérthetetlen utalással –, hogy jó lenne, ha „külföldi barátaink és ér­dektársaink megértenék és méltányolnák a szabad intézmények mellett való kitartásunk indokoltságát és hősiességét (…), amiben különben egyek vagyunk a világ régi és fejlett politikai műveltségű népeinek nagy többségével”. A mércét és egyben példát tehát a „régi és fejlett politikai népek” adják, s Pethő nem hagyott kétséget afelől, hogy nem a be- és elzárkózás, nem az önmaga felé forduló autark felfogás híve, hanem az európai tájékozódásé, azé az Euró­páé, amely „gyakran félreértett, sokszor feláldozott és cserbenhagyott bennünket, de amelynek legnemesebb szellemei mindig vállalták hozzájuk való lelki tartozandóságunk kötelmeit, s amely a maga értékrendszerében a legutóbbi időkig tisztes helyet biztosított egy magános nemzetnek, amely európai módon akarja élni a maga hősi, humánus és tevékeny életét.”