Kavalkádjaink

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 32. szám, 2018. augusztus 10.

Orbán ideológiai rendszere most éppen a „keresztény szellemiségű tudományos szakképzés” fogalmával bővült.

Az ilyen és ehhez hasonló hírek hatására az írástudók-szakértelmiségiek egy része rendre neki szokott látni, hogy akár hosszú elemzésekben, akár örkényi egypercesekben ossza meg kritikai elképzeléseit például arról, miként válhat ez az „eszmei gazdagodás” a protestantizmus erkölcsi hozzáállásának karikatúrájává, vagy hogyan csempészheti vissza a közéletbe a vallás formalista gyakorlatát. Amit egyébként Orbán meg is ígért, a kereszténydemokrácia elé biggyesztett „régivágású” jelzővel. (Előzmény az ÉS-ben: Deák Dániel Keresztény demokrácia?, 2018/31., aug. 3.)

Bármelyik műfaj mellett döntenének is az írástudók, a téma mindenképp színes és szórakoztató. A képben nemcsak az elsőként áttörést hozó humanista mozgalmaknak kell előkerülniük, hanem a még izgalmasabb keresztény modernistáknak is, akik papként-teológusként, tehát a rendszeren belül léptek fel a vallási integralizmussal szemben, és Spinozára, Pascalra hivatkozva olyan elveket hangoztattak, amelyeket ma is bármelyik liberális a magáénak érezhetne. Anekdotázásra hajlamosabbak akár szaftosabb történeteket is közzétehetnek a Facebookon, például az ír George Tyrrellről (1861–1909), aki jezsuita szerzetesből vált kiemelkedő publicistává, ám harcosan modern írásai miatt hamar egy richmondi plébánián találta magát, félig-meddig száműzetésben, ahol viszont ettől kezdve egy volt apácával élt együtt, a korabeli szóhasználat szerint vadházasságban.

Természetesen a modernisták két legharcosabb ellenfele, XIII. Leó és X. Pius pápa sem maradhat említés nélkül. Ebben külön érdekesség, hogy az amúgy felvilágosult XIII. Leó, aki nem mellesleg a kereszténydemokrata mozgalmak első nagy pártolója is volt, ebben a kérdésben a merevebb álláspontot képviselte. Ő már 1899-ben szenvedélyes levélben figyelmeztette Gibbon kardinálist, hogy az amerikai franciák körében egyre jobban terjednek a modernisták gondolatai (pl. hogy fölösleges a szentháromságot vagy a szeplőtelen fogantatást dogmaként tanítani, vagy hogy a morál nem isteni törvényeken alapszik, hanem kollektív tapasztalatokon és személyes döntéseken, a klérus érdekeit pedig alá kell rendelni a társadalom érdekeinek), ami szerinte fatálisan bomlaszthatja a katolicizmust. Az őt követő X. Pius pedig 1907-től négy, egyre szigorúbb nyilatkozattal is támadta az eretnekeknek titulált modernistákat: a Sillabusszal, a Pascendi dominici gregis kezdetű enciklikával, a formális kiátkozásukat tartalmazó Motu proprio levéllel, míg végül az 1910. szeptember 1-jén kiadott Sacrorum Antistitum című rendelettel, amely a máig élő Antimodernista esküt is tartalmazza. Külön izgalmat kelthet, hogy az eskü ma a melegek jogait támadó neonáciknak is kedvenc olvasmányuk, hiszen közvetve módot nyújt nekik ahhoz, hogy a homoszexualitást ne adottságként vagy állapotként, hanem racionális választásként értelmezzék, amely épp ezzel a döntés jellegével áll szemben a kereszténység szerintük eredendő észközpontúságával. A múltban egyébként az eskünek attól volt nagy a jelentősége, hogy szövegét nemcsak a felszentelésük előtt álló papoknak, hanem a katolikus egyetemek és szemináriumok tanárainak is kötelező volt végigmondaniuk. Lehet drukkolni, hogy vajon eszébe jut-e Orbán valamelyik tanácsadójának: a szokásos nemzeti patetizmus jegyében ezt is célszerű elővenni. És akkor a publikum akár élő adásban is láthatná, ahogy udvari történészek, politológusok és egyéb képzésvezetők tekintetüket az égre emelve, kezüket a szívükön tartva esküsznek arra, hogy feltétel nélkül elfogadják „az isteni cselekedeteket, elsősorban csodákat és jövendöléseket”, mi több, ezeket olyasminek tartják, mint amelyek „még a mai idők emberének értelmével is a legnagyobb mértékben összhangban állnak”. Továbbá hogy eleve elutasítják „a dogmák benső fejlődésére vonatkozó, azon eretnek kitalációt, miszerint azok egyik jelentésből a másikba alakulnak át, amely aztán attól, amit az Egyház korábban vallott, különbözik”. Sőt: elítélnek minden olyan gondolatot, amelynek révén a Krisztus által megszabott isteni letétemények helyébe „valamilyen bölcseleti (filozófiai) találmány vagy az emberi törekvésekből idővel kialakult és a jövőben határtalan előrehaladással tökéletesítendő emberi tudat terméke kerül”. Ami azt illeti, ez utóbbi ma kifejezetten fontosnak látszik.

Mindezek kapcsán pedig élénk vitát is lehet kezdeményezni arról, hogy vajon a kormányfő tudatosan választotta-e a kereszténység dogmatikus vonulatát – hiszen X. Pius leveleinek olvasgatása közben azonnal ráismert, hogy a modernisták ugyanazokkal az eretnekségekkel veszélyeztették az egyházat, amelyekkel ma a sorosisták is az ő hatalmát –, vagy éppen ellenkezőleg: valójában fogalma sincs ezekről a dolgokról, és kizárólag az vezeti őt el az antimodernizmushoz, hogy gyerekkorában csak a formalitásokban vagy babonaságokban kimerülő vallásossággal találkozhatott a környezetében. Ami azonban azért tetszett meg neki, mert hiszen abban a hatalmi hierarchia mechanizmusainak legkönnyebben begyakorolható formáit lehet fölfedezni, és neki éppen ezekre van szüksége.

Igazolható, tárgyszerű érveket persze egyik állításhoz sem lehet felsorakoztatni, de eközben mindenki átélheti, hogy a magyar írástudók felvilágosult része legalább szellemi téren sikeresen és közben talán még szórakoztatóan is a helyére tette az orbáni rendszert, amelynek így ismét el kellett szenvednie egy hatalmas morális vereséget.

Apró szépséghibája a képnek, hogy viszont az írástudók-szakértelmiségiek egy másik része eközben szintén kiválóan szórakozik, sőt, még annak örömét is átélheti, hogy hiszen ennél sokkal kézzelfoghatóbb munkát végez: nem elméletieskedik, hanem egészen konkrétan rendszert épít. Most tolja félre elődei lejárt vulgármarxizmusát, és állítja be a helyére a vulgárkereszténység építményét. A szárnyaló magyar intellektus legnagyobb dicsőségére és a „Most mi jövünk!” örök körforgást ígérő felkiáltásával.    

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 27. szám, 2018. július 6.
LXII. évfolyam, 20. szám, 2018. május 18.
LXII. évfolyam, 18. szám, 2018. május 4.
Élet és Irodalom 2018