Grúzia vagy Georgia – még mindig

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 31. szám, 2018. augusztus 3.

Széky János az ÉS július 27-i számában magyarázatot fűz a több olvasó által is kifogásolt Georgia országnévhez, amellyel a köznyelvben elfogadott Grúziát váltotta fel interjújában (Miért Georgia?, 2018/30.). Jóllehet a nyelvészet és a nyelvészek nagy többsége már túljutott azon az állásponton, hogy a személyes nyelvhasználatot (is) befolyásolják vagy előírják, tehát ha akarja, Széky János használja csak nyugodtan a Geor­gia elnevezést, akár annak a kockázatával is, hogy olvasói nem biztos, hogy tudják, az e név által jelölt melyik államra (a kaukázusira vagy az USA tagállamára) gondol. A rövid közleményében adott magyarázata azonban több ponton is tévedésben van, ezért csekély átszerkesztésekkel hadd közöljem itt újra a kollégáim információi alapján a Magyar Nemzet 2011. augusztus 11-i számában közölt írásomat.

A grúz kormány 2009 óta ismételt erőfeszítéseket tesz arra, hogy azokban az országokban, illetve nyelveken, ahol a grúz és a Grúzia megnevezéseket használják, áttérjenek a georgiai, Georgia megjelölésekre. Ennek érdekében a hazai parlamenti patkó minden oldaláról megnyertek mindenkori kormánypárti képviselőket, valamint hozzájuk az akkori Külügyminisztérium apparátusát is, hogy a magyar hivatalos használatban a Georgia és származékszavai szerepeljenek. A parlamentben is interpellálták Martonyi János külügyminisztert, aki válaszában kifejtette, hogy a kétoldalú diplomáciai érintkezésben használják a Georgia nevet.

Előrebocsátom, hogy a Grúzia–Georgia probléma alapvetően nem nyelvészeti, hanem több millió magyar anyanyelvű embert érintő nyelvhasználati kérdés, ami pedig nem mindig rendeletek függvénye. Emlékezzünk rá, hogy hivatalosan (és rendszerfüggetlenül) évtizedekig csak távbeszélő létezett, akár névsorról, készülékről vagy központról volt szó. De a hivatalosság végül csak beadta a derekát a nyelvhasználatnak, és a távbeszélő szót ma már csupán némely utcai fedlapon láthatjuk a M. Kir. Távbeszélő Társaság kifejezésben. Persze más a helyzet az országnevekkel. Amikor például Rhodesiában véget ért a fehér uralom, akkor mindenki tudomásul vette, hogy az egykori gyarmatosító Cecil Rhodes nevét az új állam nem viselhette tovább, és elfogadta a Zimbabwe elnevezést. Ugyanígy volt ez Burma–Mianmar vagy Ceylon–Srí Lanka esetében is. És ha holnap, mondjuk, Elefántcsontpart szeretné levetni ezt az igazán nem makulátlan aromájú gyarmati nevet, semmi kifogásunk nem lehetne ellene.

Grúzia esetében azonban más képlettel állunk szemben. A névváltoztatási igény ugyanis friss keletű. A súlyos vereséggel véget ért 2008-as grúz–orosz háborúval való összefüggése napnál világosabb, hiszen a grúz kormányzati szervek, csakúgy mint Széky János  itt említett magyarázatában, arra hivatkoznak, hogy a kifogásolt szó orosz eredetű, illetve az oroszból került hozzánk, és nemzeti méltóságuk megőrzése miatt szeretnék eltüntetni e szót a világ nyelveiből.

A régmúltba visszatekinteni sok bizonytalansággal jár együtt, és a népnevek igen érzékeny kérdéskört alkotnak, ezért jó szándékú tévedések vagy tudatos hamisítások is körbeveszik őket (gondoljunk csak a többszörösen megcáfolt hun–hungarus rokonításra). Annyit azonban biztonsággal mondhatunk, hogy az országukat saját nyelvükön Szakartvélónak hívó grúzokat a szomszéd török és perzsa népek az előző ezredforduló táján a talán grúz eredetű gurdzs/gordzs néven emlegették, amiből egy gurz alakra lehet visszakövetkeztetni a X. században lejegyzett arab írású szövegek alapján. Abban sem lenne semmi meglepő, ha a szomszéd népektől származna a név: a franciák a magukat deutsch-nak nevező népet az allemand, az angolok a German, a svédek a tyska, a magyarok meg (az egyébként a szlávból jött) német névvel illetik.

Minden további Grúzia/Georgia ebből a török/perzsa közvetítésű szóból származik. Az egyik irányban valószínűleg az itáliai félszigeten lett belőle Georgia (ejtsd: dzsordzsa), amelyből aztán visszakövetkeztettek egy soha nem volt ógörög geórgosz népnévre, amely pedig – minő véletlen! – pont „földművelőt” jelentett. Az ókori görögök egyébként valójában kolkhisziaknak vagy ibéreknek hívták a grúzok őseit. Az európai újlatin (francia, spanyol, portugál stb.) és germán (angol, holland, svéd stb.) nyelvekben így terjedtek el a szó különféle változatai.

A másik irányban, Ázsiában, a gurdzs/gordzs népnév indult hódító útjára, végül a szláv nyelvekbe a gurz-ból már az óoroszban (de nem minden nyelvjárásban) megtörtént hangátvetéssel gruz(in)/Gruzia formában. Így lett a török nyelvcsalád nyelveiben az ország neve szinte kivétel nélkül Gürdzsisztán, és attól függően, hogy milyen közvetítő nyelv segített, alakult ki a mai formája. Mi például közvetlenül a németektől kaptuk a náluk azóta már kihalt Grusien szót a XVIII. és XIX. század fordulóján, amikor a magyar nyelvnek semmiféle kapcsolata nem volt az orosszal, és a magyar országnevek szabályai szerint lett belőle Grúzia az akkor még élő Georgia változat mellett. Hogy aztán a németbe melyik szláv nyelvből került, azt nem tudni: könnyen lehet, hogy valóban az oroszból. De akármi történt is, az biztos, hogy a szó nem orosz eredetű, még ha orosz közvetítéssel került is több mint két évszázada Közép-Európába. A XIX. század végére pedig, tehát jóval a szovjet idők előtt, Magyarországon a Grúzia vált elfogadottá – minden további orosz hatás nélkül.

Tévedés ne essék: nem minden országnév-változtatást kell ellenezni. Ma természetesnek vesszük, hogy a tót, oláh, rác helyett a szlovák, román, szerb szavakkal utalunk a szomszéd népekre, hiszen így a saját elnevezéseiket használjuk a történelmi (de egyébként szintén idegen forrásokból származó) szavakkal szemben, amelyek nem mindig voltak mentesek a negatív felhangoktól. De a németek például sose sérelmezték, hogy a szlávban „néma” jelentésű népnevüket váltsuk át mondjuk a germánra. Sőt mi, magyarok sem vetjük fel, hogy az angol nyelvterületen az „éhes” jelentésű hungry szóra oly nagyon hasonlító Hungaryt változtassák, mondjuk Magyarlandre, vagy hogy a szláv nyelvterületen meghonosodott Vengria változzék a latinos Hungáriára.

Csakhogy grúz barátaink nem a saját kartvéli szavukat ajánlják, hanem, mint láttuk, ugyanannak az idegen kifejezésnek egy másik, számukra mai külpolitikai okokból kedvesebb változatát. Érdekes, hogy sem a grúz politikusokat, sem a minisztérium munkatársait, sem a Grúziát megjárt különböző pártállású képviselőket nem zavarná, ha – írásban mindenképpen – azonos módon emlegetnénk a kaukázusi országot, mint az – angol II. György királyról elnevezett – USA-tagállamot, és így akár össze is téveszthetnénk őket. Igaz, ebben osztoznánk a világ sok más nyelvével, de hát azok „készen kapták” a kínos helyzetet, nem szándékosan állították elő.

Nyelvészként elkeseredem azon az eshetőségen, hogy ha ezentúl azt akarjuk mondani: „Ez a tea a grúzoké”, akkor erre a megpróbáltatásra kényszerülünk: „Ez a tea a georgiaiaké.” Persze lehet, hogy Széky János a kávét jobban szereti.

Köszönettel tartozom Gerstner Károlynak az általános etimológiai információkért, Ivanics Máriának és Róna-Tas Andrásnak a török, Jeremiás Évának a perzsa, Komlósy Andrásnak a grúz nyelvi adatokért.

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 31. szám, 2020. július 31.
LXIV. évfolyam, 29. szám, 2020. július 17.
LXIV. évfolyam, 27. szám, 2020. július 3.
Élet és Irodalom 2020