Sebes agytól való

Szilasi László: Luther kutyái. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 288 oldal, 3499 Ft

A színvonalas szépirodalom mindig – vigyázat, leegyszerűsítés következik! –: vallomás és képmutatás tetszetős elegye. Vallomásként tetszelgő képmutatás, vagy képmutatásig kidolgozott vallomás. Így volt ezzel Szilasi is: legelső regényében, a Szentek hárfájában (2010) saját szülővárosa, Békéscsaba térképére húzta rá a kiterjedt irodalmi tanultságáról árulkodó műfaji leplet, valamiféle rejtélyes bűnügyi históriát. Azután ifjúsága és felnőtt férfikora helyszínét, Szegedet rajzolta újra a szofisztikáltságában is megrendítő, a városi hajléktalanok katatón vonuláseposzával érintkező szerelem- és gyilkosságtörténetben, A harmadik hídban (2014). Legutóbb meg szemérmetlenül átadta magát polgári foglalkozásából (Szegedi Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Irodalomtudományi Intézet) fakadó szenvedélyének, és írt három egymással rafinált fátyolossággal összefüggő kisregényt (Amíg másokkal voltunk, 2016) három irodalomtörténeti nagyság, Bessenyei György, Jókai Mór és Babits Mihály kevésbé ismert, pályakezdő életszakaszairól. Most pedig arról mesél, hogy 2015 februárjában majdnem meghalt az agydaganata miatt, meg hogy sikeresen megműtötték, meg hogy szerencsésen felépült, meg hogy ennek kapcsán mi minden jutott eszébe félévszázadnyi múltjából, meg hogy ezenközben mi minden járt a fejében a létezés végességéről, az emberi esetlegességről, az ebből táplálkozó hitről, bizalomról és nyugalomról. És teszi mindezt a hozzá méltó, tőle megszokott, szerethető mértékű kimódoltsággal, fokozottan irodalmias nyelven és szerkezetben.