Közművelődési közmunka

Az Eszmélet című József Attila-vers juthat eszünkbe a két népművelő írását olvasva. Török József cikkét (A „kereszténydemokrácia” közművelődése, 2018/26., jún. 29.) az „ami van, széthull darabokra” sorral jellemezhetjük, Pordány Sarolta válaszát (A közművelődés épüléséről, 2018/27., júl. 6.) az előző sor –  a „...csak ami lesz, az a virág” – ellentétével. Én inkább Törökkel értek egyet, mert ő ír a múltról és jövőről is, Pordány „csak” a jelenről, a mundér becsületét védve. A népművelő-művelődésszervező-közösségszervező megnevezés valóban visszakozást jelent. Hasonlíthatjuk a 30–40 évvel ezelőtti tudszocos célmeghatározás visszakozásához: a szocializmus teljes felépítése – a fejlett szocializmus építése – az érett szocializmus építése. Ez utóbbi addig-addig érett, amíg 1990-ben megkukacosodva hullott le az életfáról. Talán nem véletlen, hogy manapság sokan látunk hasonlóságot a késő-kádári rendszer és jelen évtizedünk között.

A cikkeket két gondolattal egészítem ki. Az egyik egy új alkalmazási forma, a közművelődési közmunkás. Pontos létszámukra csak következtetni lehet. Például azokból az írásokból, amik június végén voltak olvashatók a Népszavában. Csóti Csaba, a KKDSZ elnöke szerint 30 százalékukat bocsátották el júl. 1-jén, s ez legalább 4000 főt jelent. A rövid gyeplőre fogott önkormányzatoknak addig azért érte meg az alkalmazásuk, mert nem őket terhelte a bérköltség. Az államnak pedig azért a megtakarításért, ami a közalkalmazotti bértábla és a „közmuki” bére között van. Ez a bérkeretük egyharmada. Én eddig egy kulturális közmunkással találkoztam, 2014-ben egy Tisza menti nagyközségben. Az agrárfőiskolai végzettségű fiatal lányt az év felében alkalmazták különböző rendezvényeken, akkor éppen erdei iskolai programok szervezőjeként, a legalacsonyabb közbérért. S tudunk könyvtári közmunkásokról is, akik például digitalizálnak. Ez még rendben is van, hiszen betanított munka. De a még meglévő – legalább tízezer – kulturális közmunkás a rezsim egyik szégyene. Alkalmazásuk napjai alighanem meg vannak számlálva.

A másik megjegyzésem is gazdasági, anyagi természetű. Azt ugyanis, hogy a kormányzat mennyire becsüli meg a közművelődési intézményeket, a „nekik adott” forrásokkal is jellemezhetjük. Ezek egy része a már említett központi kult. közfoglalkoztatotti bérkeret, amit az elmúlt évre vonatkozóan akár harmincmilliárdra is becsülhetünk. A többi bér és a működési költségek az önkormányzatokat terhelik, és vannak az intézményeknek saját bevételeik is. Ám az, hogy a háromfelé ágazódó intézményhálózat (azaz a művelődési otthonok, a népfőiskolák és a hagyományok házai) hogyan osztozik majd a korábbi költségvetési kereten, illetve mekkora növekedés lesz emiatt a finanszírozásban, a jövő titka. Támpontjaink lehetnek az éves költségvetések és a statisztikai évkönyvek. Ezekből jelenleg nem sok információ nyerhető, a részletek mégis önálló cikket és nálam hozzáértőbb írót érdemelnének. A költségvetési törvényekben három számsor összevetése ad némi támpontot: az éves főösszegek, majd ezekhez viszonyítva az ágazati minisztérium és a területi önkormányzatok közművelődésre vonatkozó számai. Az eltérő bontások miatt nehezen összevethetők, de annyi látszik, hogy 2010-hez viszonyítva 2014-re 1,7-szeresükre, 2017-re négyszeresükre nőttek a címzett támogatások, minden bizonnyal az önkormányzati önállóság visszafejlesztése miatt. A tényleges ráfordítást jobban mutatják a statisztikai évkönyvek. Ott azonban csak 2014-ig követhetők a számok. Az derül ki, hogy a tényleges források folyamatosan több mint kétszeresét tették ki a költségvetés által adottaknak, a többlet az önálló bevételekből származhat.

Mit várhatunk a jövőtől? A frissen meglengetett közszolgálati létszámleépítési tervre is gondolva, nem sokat. Annyit azonban mindenképpen, hogy a közművelődési intézményhálózatokról (költségvetési és működési számaikról) legalább olyan pontos adatok legyenek elérhetők, amilyeneket évtizedek óta készít a hazai könyvtárakról a meg nem szüntetett Könyvtártudományi és Módszertani Központ.