Az ellenzékiség paradoxona

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 29. szám, 2018. július 20.

„Az ellenzék egy szartenger” – írja röviden és lendületesen Schilling Árpád (idézi a 444.hu, június 28.). Egy ilyen tömör állítással nincs mit vitatkozni. Vannak, akik Schilling színpadi működését tekinti szartengernek, és nyilván ő sem áll le érdemi vitára az efféle, egyszavas és egydimenziós minősítésekkel. Magam sokra tartom Schilling színházművészetét, és még azt is elhiszem, hogy fenti kijelentését indulatból, érzelmi felindulásból, közéleti csalódásból tette. Nyilvánvalóan a Fidesz újabb kétharmados győzelme feletti elkeseredés és az ellenzék parlamenti ügyködésével való elégedetlenség áll mögötte. De egy ilyen sommás és szélsőséges kijelentés még akkor sem tekinthető a racionális politikai diskurzus részének, ha az ember megérti a mögöttes indulatokat. Schilling ugyanis meg sem kísérli elmondani, hogy szerinte mit kellene tenniük a választóik által a parlamentbe küldött, de ott kisebbségbe kényszerült ellenzéki pártoknak.

Az áprilisi választások után lezajlott egy részletes vita arról, helyes-e az ellenzék képviselőinek beülni a parlamentbe. A „szartengerezés” azonban semmit sem tesz hozzá ehhez a vitához, csak egy irracionális indulatot közvetít. A racionális diskurzussal való szakítás természetesen nem csak Schillinget jellemzi, ő legfeljebb az egy szóba tömörített undorral emelkedik ki a többi hasonló kijelentés közül. Az ellenzéki érzelmű értelmiségiek, újságírók, megmondóemberek egy része hasonló szellemben gyalázza nem a Fidesz-rezsimet, hanem annak demokratikus ellenzékét. Nem a kritikával van bajom, hanem azzal, hogy az ilyen kijelentések mögül hiányzik a racionális váz. Azaz annak felmérése, hogy mit tehet és mit nem tehet az ellenzék a zsinórban harmadik (amúgy pedig negyedik) Orbán-kormány túlhatalma ellen. Márpedig az egyszavas indulatokba való menekülés önkéntelenül is a rezsim hasonlóképp egyszavas, minden potenciális ellenfelet lebunkózó világához alkalmazkodik. Pedig az egyre jobban eldurvuló és irracionálissá váló politikai térben egyetlen kincsünk maradt, amit önként sohasem szabadna feladnunk: a józan eszünk. Az ellenzéki lét alfája csakis az lehet, hogy a kormányzati propaganda és hisztériakeltés ködén keresztül is megpróbáljuk a dolgokat olyannak látni, amilyenek.

Az ellenzék feladatainak definiálásához először is azt kellene megértenünk, hogy mit ellenzünk, minek is vagyunk az ellenzéke. A magyar történelem utóbbi századaiban sohasem fordult elő, hogy egy rendszert, főleg egy diktatórikus rezsimet a hazai ellenzék vagy egy belső forradalom buktatott volna meg, minden rezsimváltás külső geopolitikai fordulatok egyenes következménye volt. Még az egyes rendszereken belüli változások is összefüggtek a külső impériu­mok hatásaival. Az osztrákok könig­grätzi veresége megágyazott a kiegyezésnek, Hitler hatalomra jutása jobbra tolta a Horthy-rendszert, Sztálin halála fellazította a magyar kommunizmust is. Ebből egy nagyon kellemetlen dolog következik. Ha valóban diktatúrának tartjuk az Orbán-rezsimet, akkor racionálisan nem is reménykedhetünk abban, hogy demokratikus választásokkal vagy akár a belső ellenállás más módszereivel megszabadulhatunk tőle. Ha viszont hiszünk abban, hogy a jelenlegi választási rendszerben legyőzhető, akkor ehhez kénytelenek vagyunk elfogadni annak játékszabályait. Ez a mai magyar ellenzékiség alapvető paradoxona. Aki ezt nem ismeri fel, az nem is képes józanul felmérni az ellenzék lehetőségeit.

Az ellenzékiség paradoxonára kétféle rossz válasz adható. Az egyik a Schilling-féle „szartengerezés”, amelyet sokan mások is osztanak, kissé hosszabb és valamivel finomabb megfogalmazásban. A másik az a fajta ellenzéki magatartás, amely tökéletesen alkalmazkodik a parlamenti játékszabályokhoz, és egy polgári demokrácia potenciális váltópártjaként viselkedik, tudomást sem véve az Orbán-rezsim autoriter voltáról. Egyébként Schilling Árpád nyilatkozatában is van egy beépített paradoxon, amikor a rendező arról beszél, hogy a következő választásokon nem szavazna a jelenlegi parlamenti ellenzéki pártok egyikére sem. Ha viszont egy parlamenten kívüli pártra szavaz, és hozzá hasonlóan sokan cselekszenek így, akkor az a párt is bekerül a parlamentbe, és ott alámerül a „szartengerben”. Minden mai párt, beleértve az MSZP elődeit is, parlamenten kívüli protesztpártként kezdte, de a „lehet más a politika” objektív okok miatt egyetlen esetben sem vált be.

A rossz válaszokkal szemben szerintem adható egy jó válasz is az ellenzékiség paradoxonára. Ehhez a jelenlegi rendszer lényegét kell megérteni. Orbán Magyarországa olyan autoriter rendszer, amely sok tekintetben már diktatúra, de még vannak demokratikus elemei is. Az ellenzék csak akkor lehet sikeres és egyben hiteles, ha a rendszer mindkét vonását tudomásul veszi. Az ellenzéki pártok a fennálló lehetőségek között próbálják képviselni sok százezer szavazójuk érdekeit a parlamentben, az önkormányzatokban és az Európai Parlamentben. És felkészülnek a soron következő választásokra, amit csak úgy tudnak sikeresen megtenni, ha elhiszik és elhitetik a szavazóikkal, hogy lehetőség van a Fidesz leváltására. Ez még nem elvtelen behódolás. Csak akkor válna azzá, ha az ellenzék kizárólag a parlamenti és önkormányzati munkára, az újabb és újabb kampányokra koncentrálna, feladva egy alternatív társadalom, egy szabad ellenzéki világ megteremtését. Mert amíg a parlamenti jelenlét a rendszer megmaradt demokratikus vonásaihoz alkalmazkodik, addig a diktatórikus jegyekkel szemben egy alternatív ellenzéki közeg megteremtésére van szükség.

A magyar szociáldemokraták a két háború közötti Magyarországon egy pillanatig sem hitték el, hogy választásokon le tudják váltani a Horthy-rendszert. De ahol megvetették a lábukat a parlamentben, a helyhatóságokban, a társadalombiztosítási önkormányzatokban, ott keményen küzdöttek választóik érdekeiért. És közben fenntartottak egy olyan politikai, kulturális, sport- és egyszerűen emberi közösséget, amely tagadta a fennálló rendet, azzal gyökeresen ellenkező elveket hirdetett, és készült a rendszer bukása utáni időkre. A történelmi tragédiák ellenére nem is eredménytelenül, hiszen a koalíciós idők demokratikus kísérleteiben, az ötvenhatos forradalomban, de még a Kádár-rendszer reformjaiban is részük volt az egykori szocdemeknek.

A mai ellenzéknek még mindig kényelmesebb dolga van, mint Kéthly Annáéknak volt, de nem szabadna hagyni, hogy ez a kényelmesség felmentsen minket az alternatív szellemi világ kiépítésétől. Illetve nem is a kiépítésétől, hanem a politikai ellenzék és az alternatív kulturális közeg közti munkamegosztástól és hídépítéstől. Schilling Árpád ez utóbbi közeg ikonikus képviselője, és ezért jelkép értékű a politikai ellenzékkel szembeni undora. Amire válaszul a parlamenti ellenzék nyilvánosan nem reagál a megjegyzéseire, nem hivatalosan pedig azt gondolja, hogy Schilling egymagában többet használ a Fidesznek, mint száz Magyar Idők-cikk. Egy kifordult világban ugyanis a szándék és az eredmény sokszor nagyon ellentétes lehet egymással.

Az ellenzékiség paradoxonát megértve először is türelmesebbnek kellene lennünk egymáshoz. Mivel nagyjából ugyanannyi ideig voltam újságíró és politikus, jól ismerem mindkét oldal erényeit és gyengeségeit. El kellene jutnunk odáig, hogy a Fidesznek való teljes behódolás és a fegyveres terrorizmus szélső pontjait elutasítva, de azon belül minden lehetséges ellenzéki magatartást legitimnek fogadunk el. És nem egymás, hanem a rezsim ellen küzdünk. Amelyet talán demokratikusan is le lehet váltani, de amely valamilyen külső ok miatt egyszer egészen biztosan meg fog bukni. S akkor a jövőt egy olyan politikai, társadalmi és kulturális fundamentumra lehet építeni, amelyet most kell összeraknunk.

És ami a legfontosabb, Orbánék bukásáig is élnünk kell. Akár itthon, akár hazajárva. Ha az ellenzéki értelmiségiek, újságírók, politikusok egymással sem képesek szolidárisak lenni és a NER hisztérikus világánál racionálisabb közbeszédet folytatni, akkor nehéz lesz elhinni, hogy kormányra jutva egy békésebb és szolidárisabb világot hoznának Magyarországra.

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 30. szám, 2019. július 26.
LXIII. évfolyam, 28. szám, 2019. július 12.
LXIII. évfolyam, 20. szám, 2019. május 17.
Élet és Irodalom 2024