Élőnek maradni

Jim Crace: Az utolsó aratás. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2018, 285 oldal, 3990 Ft

Az 1946-ban született, tizennégy eddigi kötetének publikálását az újságírói munkával való szakítása után, negyven évesen kezdő Jim Crace írói erényeit persze nem kell különösebben bizonygatnom. Könyvei közül Az utolsó aratás már a második, amely a Booker-díj legjobbjai közé került, s a korábbiak közül is több részesült különféle díjakban (Az utolsó aratás két évvel megjelenése után elnyerte például a legmagasabb pénzdíjjal járó irodalmi elismerést, a Dublini IMPAC Irodalmi Díjat). Nevesebb vagy itthon jobban ismert kor- és nemzedéktársaihoz, Graham Swifthez, Ian McEwanhoz, Julian Barneshoz és másokhoz hasonlóan a kortárs angol irodalom „oxbridge-i” elitjéhez tartozik, noha ő maga felsőfokú tanulmányait nem Oxfordban és nem is Cambridge-ben végezte, nekem mégis ilyen környezetben volt alkalmam személyesen hallani őt, 1997 júliusában, a cambridge-i nyári irodalmi szeminárium rendezvényeinek a sorában. A vele folytatott beszélgetés után az akkor még előkészületben lévő, csak két évvel ezután publikáltHalottnak lenni című regényéből olvasott fel részletet. Ez volt az egyetlen magyarul megjelent könyve mostanáig (2002-ben, az Ulpius-ház jóvoltából, Kemenes Inez fordításában látott napvilágot). Az a kisregény a maga kézzelfogható brutalitásával a kortárs angol próza egyik mesterműve, sajátos kétfenekűségében, egy kettős rablógyilkosság aprólékos leírásával és a halál, a haldoklás, az elmúlás biológiai folyamatának szenvtelen keretével igazából távoli rokonságot mutat a mostani könyvvel, Az utolsó aratással.