Miért nem (mindig) szép?

Magyar dekameron. Huszadik századi magyar novellák. Válogatta és az utószót írta Szilágyi Zsófia. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018, 580 oldal, 4990 Ft

Antológiát olvasni jó, sokkal jobb – és főleg: értelmesebb, kellemesebb – mint „összes műveket”. Valaki előzékenyen összeválogatja nekünk a javát, megmutatja, hogy mit érdemes vagy érdekes olvasni, megtakarítja nekünk azt, hogy áttekinthetetlen életművekből magunk próbáljuk előbányászni azt, amit igazán fontos. (Azután persze lesz időnk és remélhetőleg kedvünk is utánamenni a beválogatott szövegek rokonainak, a szerző más műveinek.) Az antológiák válogatóiban megbízunk – lehet, hogy egy-egy ilyen csokor éppen a szerkesztőre lesz jellemző, rá vet valamilyen fényt, őt mutatja be, de az is lehet, hogy diszkréten a háttérbe húzódik, nem akar sugallni semmi különöset, nem akar valamilyen koncepcióval meggyőzni, valamilyen különleges hatást elérni. Akárhogy is: el lehet ugyan rontani ezt is, de nagyon sokszor sikeres az összeállítás, találunk eddig nem ismert szövegeket, vagy örömmel fedezzük fel újra a már ismerteket. A Magyar dekameron is remekül összejött: a szerkesztő nem erőltet speciális szempontokat. Talán csak annyit, hogy legyen kicsit több nő, és olyanok is, akik nem a legismertebb nevek.

Nos, ezt a két megfontolást sem veszi véresen komolyan a szerkesztő – van Kaffka Margit, Kádár Erzsébet, Sziráky Judith, Szabó Magda, Galgóczi Erzsébet – és Gerelyes Endre, Ferdinandy György (már ha merhetjük őket kevésbé ismertnek nevezni). Azért ettől nem billen el a kötet – sem női, sem újrafelfedező irányba. Arányos, s ha úgy tetszik, hagyományőrző, „mainstream”, otthonos marad.