ELITISKOLA

Jó nektek, szokták mondani, ha más iskolák tanárai járnak a mi gimnáziumunkban. Nektek válogatott gyerek­anyagotok van, nem is ismeritek az igazi problémákat. Hát, nem tudom.

Nyolcadikos kiskamasz hetek óta nem jár iskolába. Azt szeretné elérni, hogy a gyámhivatal vegye el a nevelőszülőktől, és helyezzék intézetbe. Nem tudom, a fiú jól kalkulál-e, de azt rémisztőnek tartom, ha egy gyerek intézetbe kívánkozik a szüleitől, és azt is, ha a szülő nem tudja elérni, hogy a fiú reggelente iskolába menjen. Érettségi előtt álló leánynak decemberben meghalt az édesanyja. Csak később tudtam meg: édesapja régóta nem él már. Bár nagyszülei anyagilag támogatják, a diák egyedül él egy lakásban, bevásárol és takarít, fizeti a számlákat és füvet nyír, közben bejár a szomszédos városba iskolába, a ballagás óta meg készül az érettségire. Kortársai még 5-6-7 évig szüleik szerető-gondoskodó védőernyője alatt élnek. Azzal talán nem is számol senki, milyen veszélyekkel is járhat egy tapasztalatlan 18 éves nőnek (mert nem gyerek! aki ezt végigcsinálja, az már nem gyerek!) egyedül élni. Kiskamasz fiú szülei válnak.  A tizenöt éves gyerek nem zseni, nem is nagyon szorgalmas, de jóravaló, kedves, udvarias, szerethető. Mindkét szülő – nem nevelőszülők, édesanya és édesapa – készek bíróságon írásba adni, nem igénylik, hogy a fiú velük éljen.

Ezeket a történeteket nem évtizedek alatt gyűjtöttem össze, egyetlen tanévben estek meg. Szóval, kedves kollégák, az elitiskola csak annyiban elit, amennyiben „diákanyagunk” motiváltabb, szorgalmasabb, és talán kicsivel magasabb a tehetségek aránya – de ami a családi bajokat, körülményeket, emberi sorsokat illeti, hát abban nincs elitiskola. Ha pedig mégis, ha másutt még rettenetesebb a helyzet, hát arra semmit sem tudnék már mondani.