Szabad-e Marxot ünnepelni? Igen.

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 23. szám, 2018. június 8.

Széky Jánosnak a Juncker-beszéd kapcsán május 25-én megjelent írását a következő számban többen is vitatják (Felcsuti Péter: Szabad-e Marxot ünnepelni?, Aradi Emil: Értsük Marxot!,  Tamás Gáspár Miklós: Marx és a magyar értelmiség, ÉS, 2018/22.).

Széky tévedésnek minősíti azt a közkeletű állítást, hogy Marx „Nyugat-Európában kidolgozott egy szép és jó elméletet a gyakorlati tesztelés szándéka nélkül. Aztán keletebbre, Oroszországban és Kínában ezt a szép és jó, de mindenképp gyakorlati-politikai folyományok nélküli elméletet gonosz emberek elbitorolták, eltorzították, és történetileg példátlan rémtetteket követtek el rá hivatkozva.” Márpedig Széky szerint az életműben hangsúlyosan szerepel „a liberális és képviseleti demokráciával szembeni mély megvetés, romboló indulat”, ahogy a „liberalizálódó állammal bármilyen kompromisszumot kötő s azt nem mielőbb szétzúzni akaró szocializmusokkal” szemben is, lásd A gothai program kritikáját.

Felcsuti Péter ezt azzal kívánja cáfolni, hogy ez a liberalizálódás hosszú folyamat volt, aminek Marx életében a közepén jártunk, és Marx ugyan tévedett, amikor nem látta a tovább fejlődés lehetőségét, de ez a szemlélet történelmietlen, mert a mai kor politikai és erkölcsi normáit kéri számon egy másik kor emberén. Luther Mártont is, antiszemita kijelentései ellenére is, tiszteljük, pedig a nácik sorozatban adták ki Luther számukra érdekes írásait. Meggondolandó az is, hogy a Nyugat miért ünnepli politikai és tudományos öröksége részeként Marxot, a Kelet pedig miért tiltakozik ellene.

Csakhogy ez nem cáfolat: Marx életművében benne van, nem ifjúkori munkaként, nem néhány kiszólásként a liberális demokrácia elvetése egy, a gyakorlatban még nem kipróbált idea megvalósítása felé vezető úton. És egyáltalán nem történelmietlen, empátiahiányról tanúskodó elvárás egy tudóssal szemben, hogy mérje fel az akkori folyamatok irányát, ne pusztán saját elméletének – elfogultságának – rabjaként minősítsen.  A nácik pedig Lu­ther írásaival csak alátámasztották, de nem abból vezették le a holokausztot, míg Sztálin, Maó stb. Marxra alapozta a diktatúra szükségességét. Nyilván túlzás „a Nyugatról” és „a Keletről” beszélni, de ha mégis megtesszük, könnyű a megfelelő szintű magyarázatot is megtalálni: az utóbbiak megtapasztalták, az előbbiek pedig nem a tanítások megvalósulását (ezzel az érdekes összefüggéssel én a 70-es évek óta folyamatosan találkoztam).

Aradi Emil szerint Marxnak nem lehettek utasításai a Sztálin által megvalósított személyi kultuszra, viszont az átvett elvekből következett a hatalomra kerülésük után az azonnali békekötés, földosztás, írástudatlanság fölszámolása, korszerű ipar teremtése, nagy társadalmi mobilitás. Valóban, Marx „csak” a diktatúrát tartotta szükségesnek, annak konkrét formájával nem foglalkozott, a diktatúrának pedig létérdeke volt az erejét lekötő háborúskodás megszüntetése, a néhány nagyvároson kívül vidéken is támogatás szerzése. És eredmény volt az írástudatlanság megszüntetése, az – akkori technikai színvonalon – korszerű ipar megteremtése, a társadalmi mobilitás is, de ha ehhez kellettek a holodomorban elpusztultak milliói is, akkor az eredmény mindjárt kétségessé válik. És persze igaz, hogy az egyik diktatúra megsemmisítésében a másik meghatározó szerepet játszott, de ez még nem indokolja az utóbbi által békében elpusztítottak – az előbbiét meghaladó – millióit. „…Kitartunk a marxi recept mellett, miszerint a tőke uralmát és a vele járó erkölcsi-pszichológiai romladékot diktatúra útján a legcélszerűbb megdönteni (nevezzük a proletariátus diktatúrájának), hulljon a férgese” – írta Széky a kínaiakról, ami nem is olyan elviselhetetlen, írja Aradi. A nagy ugrás 4 év alatti 45 milliós erőszakos halálhoz viszonyítva sem? „Sajnos, amit Marx a parlamenti demokráciáról gúnyosan írt, azt ma a mindennapjainkban tapasztaljuk: mit ér a szabad választójog vagy a törvényes felhatalmazás.” – Aradi ezen kijelentésével akár egyet is lehet érteni, hiszen tényleg tapasztalhatjuk, de az utóbbi két tényező még messze nem elegendő a demokráciához.

Tamás Gáspár Miklós szokásos, jelzőkben, személynevekben tobzódó írásának minden részletével nem tudnék vitatkozni, de néhány megjegyzésem azért lenne. Marxból következik a Gulag – ezt Széky nem állítja, csak annyit, hogy Marx életművében hangsúlyosan szerepel a diktatúra. És talán az sem véletlen, hogy a TGM által felsorolt, számos nem diktatúrahívő marxista előbb-utóbb háttérbe szorult a mozgalomban. „Egyenlőségi ideológia? A marxizmus? Megáll az ember esze.” Az enyém is, de lehet, hogy bennem van a hiba, a nem túlzottan alapos, de azért 6 félévnyi egyetemi filozófiai szemeszter során valamit félreérthettem. Az pedig kifejezetten „érdekes”, hogy lehet Kis Jánost és Pogátsa Zoltánt egyformán liberálisnak minősíteni, mint ahogy az is, hogy „liberálisnak meg magyar értelmiségi nem hívhatja magát, hiszen az Magyarországon zsidót jelent”. Ha a közvélekedés egy részében valóban van is egy ilyen sztereotípia, a liberális értelmiségi mind ilyen gyáva lenne? Jelentem, nem.

Visszatérnék még egyetértőleg a Széky-cikk elején írottakhoz. Lehet Marxot tisztelni, évfordulókon – vagy azon kívül is – ünnepelni, minden ellentmondásossága ellenére is, érdemes a megítéléséről vitatkozni, magánemberként. És oda lehet állni, a vicces fotó érdekében egy 4-5 méteres, nem istent ábrázoló szobor elé is. De Európa egyik vezető politikusaként fontos a szavak, tettek gesztusértékén is elgondolkodni. Beszédet mondani vitatható tevékenységet produkált ember szobra előtt, ez Európában szokatlan. És ha még a szobrot küldő ország a megformált személyre hivatkozva tartja fenn a mai napig a történelem talán legvéresebb diktatúráját, ez a gesztus teljességgel elfogadhatatlan.

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 32. szám, 2023. augusztus 11.
LXVII. évfolyam, 24. szám, 2023. június 16.
LXVII. évfolyam, 11. szám, 2023. március 17.
Élet és Irodalom 2024