Aki bújt

A konyhában voltam. A nappalitól csak egy tolóajtó választott el, amely, mint mindig, most is félre volt húzva. Tettem-vettem beavatkozásra készen. Bár Erzsikének segített az anyja a sminkelésben, de a szakácskötényem benedvesített sarkával az előbb én töröltem ki a szemét, amit csípett a belekerült szemfesték. Már elmúlt a sírás, és tartott a csillogó gyöngyök és láncok feletti öröm, én meg a mosogatógépbe pakoltam a szennyes edényt, amikor elhangzott a nagy okosság a parmezánról. Felnéztem a koszos vizespoharak rekeszéből, és egyből megtaláltam Bori tekintetét. Dühöt és kétségbeesést olvastam ki belőle. Magam is azt éreztem. Hát miféle eszement világban élünk, ahol csak úgy röpködnek a hülye információk? Kilökik őket a virtuális univerzumba, ahol, mint valami űrszemét keringenek tovább. A fenébe a francia felvilágosodás nagy illúziójával! Miért kéne mindig mindent tudni az embernek? Ez is most mire jó? Borjúgyomor és parmezán! Marha érdekes. Valójában egy apró részlet, ami tökéletesen mindegy. Egyedül nekünk nem. Mi elveszíthetünk miatta egy nagyon értékes és fontos fehérjeforrást Erzsike számára. Már, ha meghallotta.

Nem kínáltuk egyből, rögtön a következő étkezésnél. Türelmesek voltunk, pedig izgultunk az anyjával. Azt gondoltuk, kihagyunk pár napot a parmezánnal. Kérje esetleg ő. Nem kérte, de nem ám. Amikor végül eléje tettem, határozottan rázta a fejét. Lengett, lobogott Boritól örökölt, vörösbarna hajkoronája. Érveltem, hogy nem magával a gyomorral készítették, hanem az azon nevelt… Majdnem kicsúszott a számon, hogy „állatokkal”, amivel az „enzimeket” akartam helyettesíteni, hogy érthetőbb legyek, de kis megtorpanás után sikerült „lényecskéket” mondanom.  Rögtön érzékeltem a baklövésemet. Mert hát nem ugyanolyan ronda dolog lényecskéket enni, mint állatokat? Hol a különbség?