Szabad-e Marxot ünnepelni?

Széky János szerint nem (Éljen Eötvös József!, ÉS, 2018/21., május 25.). Széky úgy véli, Marx munkásságából közvetlenül levezethetők a XX. századi kelet-európai és keleti kommunista rezsimek bűnei. Azt is állítja, hogy Marxnak és a munkássága nyomán kibontakozó nyugati munkásmozgalomnak nem volt szerepe a nyugati liberális demokrácia kialakulásában.

Széky álláspontja véleményem szerint történelmietlen, mert sok más írástudóhoz hasonlóan a visszavetítés hibájába esik, amikor a mai ember politikai és erkölcsi normáit kéri számon egy másik kor emberén. Vegyük például a „liberális demokrácia diadalmenetét” a XIX. században. Visszatekintve valóban látványos fejlődés történt. Ám az adott korban élők számára ez korántsem lehetett ennyire nyilvánvaló. A XIX. századi Angliában fokozatosan terjesztették ki a választójogot, de a választás (és választhatóság) előfeltétele sokáig az elégséges vagyon volt. Az általános választójogot a 21 éven felüli férfiak vonatkozásában csak az 1918-as törvény biztosította, a nők politikai emancipációja pedig csak 1928-ban történt meg. A szakszervezetek dekriminalizálása 1875-ben történt meg, de a sztrájk miatti pénzügyi felelősség alól csak egy 1906-os törvény mentesítette őket. Marx – szemben a Nyugaton kibontakozó szociáldemokrata mozgalommal – természetesen tévedett, amikor alábecsülte az ilyen evolúcióban meglévő lehetőséget, de hogy a korabeli gyakorlat miatt ne lett volna oka hipokritának gondolni a „burzsuá” demokráciát, nos, ez számomra meglehetős empátiahiánynak tűnik (NB. Különösen a mostani válság fényében a mai kor emberének is lehet oka arra, hogy a liberális demokráciát hipokritának tartsa.)

Marx – forradalmárként – forradalomról és erőszakról beszélt, és ahogy mondani szokás, nem ezért szeretjük (már aki szereti). Tegyük hozzá, az erőszak és az emberi élet szentsége sem volt ugyanaz a XIX. században, mint a XXI‑ben. A liberális demokráciát kifejlesztő Anglia számára például nem okozott gondot, hogy egy egész birodalmat építsen fel és fosszon ki hadihajók és szuronyok segítségével, aminek során az érintettek életének és vagyonának a megóvása nem volt elsőrendű szempont.

Marx korántsem az egyetlen, akinek a megünneplése kapcsán Széky vétót emelhetne. Luther Mártont, akinek a születése 500. évfordulóját szerte a világon, köztük Magyarországon is joggal megünnepelték, vajon „szeretjük‑e” az antiszemitizmusáért („a zsidó annyira reménytelenül gonosz, mérgező és ördögi fajta, hogy az elmúlt 1400 évben ők lettek a mi pestisünk, ragályunk és összes balsorsunk forrása... Szívükben naponta meggyilkolnak bennünket... kiérdemelték a gyűlöletet”.)? És ami a konkrét kérdéshez kapcsolódik, okoljuk-e ezért vagy ennek ellenére Lu­thert a holokausztért, hiszen a nácik „tudományos” központokat hoztak létre a „zsidó befolyás kutatására és kiiktatására”, amelyek sorozatban adták ki Luther írásait megfelelő kommentárokkal ellátva az érdeklődők számára.

És mi a helyzet a keresztény gondolkodók és művészek tömegének antiszemitizmusával/antijudaizmusával? Hallgassuk-e Wagnert, a manifeszt antiszemitát, olvassuk-e Nietzschét, Hitler kedvenc filozófusát, vagy éppen Marxot antijudaizmusa és (talán freudi indíttatású) antiszemitizmusa miatt. És mi a helyzet az erőszakra bíztatással: ne olvassuk a mi Petőfinket („Akasszátok fel a királyokat!”), vagy az Újtestamentum Jézusát („ellenségeimet... pedig öljétek meg a szemem láttára”), hogy általában a kereszténység egészéről, amelynek a nevében 2000 éves történelme folyamán egész civilizációk és embermilliók pusztultak el, ne is beszéljünk?

 Székynek talán el kellene gondolkodnia azon is, hogy miért ünnepli a Nyugat politikai és tudományos öröksége meghatározó részeként Marxot, és miért tiltakozik ez ellen Kelet? Nem arról van-e szó, hogy nem egyetlen, hanem számos legitim, egymással versengő igazság van, és ennek el/felismerése – szemben a kizárólagosság igényével – a szellemi felnőttség és érettség bizonyítéka?