Régi önmagunkról

„A legszebb álmaim, amikor nem akarok felkelni, Budapesten vannak, ott mászkálok, és akkor még ne keltsetek fel, legyen még öt percem, tíz percem, most Pesten vagyok, hagyjatok ott egy picit.”

Talán nehéz elhinni, de ezt egy menekült mondta, visszatekintve Magyarországon töltött éveire. Ennél szebb gondolatot az Országimázs Központ se tudna megfogalmazni. Legyünk büszkék honfitársainkra, akik úgy bántak ezzel az emberrel, hogy ilyen emlékekkel távozhatott.

Egy 1952-es összesítés több mint 7600 magyarországi görög menekültről ír. Most megjelent két szép könyv sorsukról; az egyik ...És jövőre Görögországban címmel (ELTE Eötvös Kiadó, Fokasz Nikosz szerkesztésében). A kötetben anonimizált interjúk vannak görög emberekkel, akik Magyarországra kerültek a polgárháború következtében, vagy már itt születtek, és évekkel később hazatértek.

A másik egy album több mint 600 fényképpel, családi fotóalbumok felhasználásával bemutatva a magyarországi görögöknek a magyar társadalomba történt beilleszkedését a negyvenes évektől napjainkig (szerkesztői Fokasz Nikosz, Raptis Ioannis, Vlahosz Haralambosz).

Menekültekről van szó, de régi önmagunkat is megpillantjuk. Fontos, hogy nem is oly régen tudtunk emberségesen viselkedni.

Görögországban még folyt a polgárháború, amikor a kommunista párt javaslatára 1947. december elején Nemzeti Bizottságot hoznak létre a „görög nép megsegítésére”.

Egy plakátszöveg ihletésére a suliban volt egy játék: Európa térképe kiterítve, és az egyik gyerek azt kérdi, „Hol van Németország? Mutasd meg!” A másik gyerek rábök az országra. Még egy pár „Hol van...” után jött a „Hol van Görögország?” Mikor a szegény naiv rámutatott Görögországra, a másik egy jó nagyot csapott a kezére „El a kezekkel Görögországtól!” felkiáltással. A naiv én voltam.

„Lekomcsizhattuk” volna őket, mint ahogy most „lemigráncsozzuk” a menekülteket, lehettünk volna közömbösek, ridegen elutasítók vagy egyenesen ellenségesek – mint oly sokan most – velük szemben, de nem így történt. És nem mellesleg, ’56-nak voltak görög résztvevői is. Lásd Markó György: Hellasztól a Práter utcáig – Egy görög szabadságharcos a magyar forradalomban (Kornétás Kiadó, 2016).

Ők európaiak voltak, keresztények, mondhatnánk, de szintén azokban az időkben koreaiak költöztek a Bocskai úti házakba Budán. A felnőttek tudták, honnan jöttek, és miért, és hogy ez egy magyar–észak-koreai egyezmény során történt – magyarul: ezek is mind „komcsik”.

Jobboldali, keresztény, „osztályidegen” család voltunk, ekkor apámat már Recskre internálták, mégis együttéreztünk velük, amint erről édesanyám mesélt évekkel később. A második világháború okozta szenvedések még friss emlékek voltak, mindenki tudta, milyen az, amikor menekülni kényszerül az ember – mindegy, ki és mi elől, mindegy, hogy hova.

Gondolom, van, aki megkérdőjelezi ezt a szimpátiát, illetve hogy ez általános lett volna, de esetleg nem is tudja, hogy 1956-ban láttam koreait, aki a mi oldalunkon harcolt. Ezt a témát feldolgozta Csoma Mózes a Koreaiak Magyarországon az 1950‑es években című könyvében.

Magam 56-os menekült vagyok. Szerencsére akkor Orbán Viktor nem volt sehol, hogy kioktassa az osztrák határőrséget, miként viselkedjen. Orbán szerint „a menekültek bekopogtatnak az ajtón”, de mi csak átvágtunk a zöldhatáron. Osztrák határőrök se jöttek, hogy „Passport, bitte”. De jöttek segítőkész, együttérző emberek, akik adtak enni, hagytak pihenni. Később Kanadában ugyanígy, és tudtunk tanulni, dolgozni, félelem nélkül élni.

Nem mindig voltunk ilyenek a menekültekkel szemben, mint napjainkban.

Gyűlöletkampányok persze voltak – ez a XX. század története –, és most egy demokráciában is számosan élnek ezzel a könnyű és aljas politikai haszonszerzési taktikával.

A február elsejei Kormányinfóban Lázár János tagadta, hogy a kormány propagandájának bármi köze lett volna menekültek elleni atrocitásokhoz. Emlékeztetett egy 2006. júniusi kutatásra, ami kimutatta, hogy sok honfitársunk tart az idegenektől, főleg a (nem is létező) pirézektől. Ezzel akaratlanul mégis beismerte, hogy a kormány az emberek félelmeire, előítéleteire és tudatlanságára épít. Egy tisztességes kormány igyekszik felszámolni a tévhiteket, irracionális félelmeket és társadalmi negatívumokat.

„De hát ezeket a koreaiakat és görögöket a kommunista ideológia alapján hozták ide...”, mondta egy Fidesz-párti ismerős, „itt meg a komcsik voltak uralmon”. Megkérdeztem, hogy szerinte a kereszténység nem világnézet (is). Nem útmutató e földi élethez (is), embertársaink iránti viselkedést illetően (is)?

Gondoljunk hálával és szeretettel őseinkre, akik tudtak emberségesen viselkedni embertelen időkben.