Szavazótáborok

Az áprilisi választás egyik kellemetlen meglepetése: a baloldal és a jobboldal (már ha a Fideszt annak tekintjük) mintha kicserélte volna egymással szavazóbázisát. Hagyományosan a baloldal vállalkozik a szegényebbek, a kiszolgáltatottak képviseletére, a konzervatív jobboldalt pedig általában az előnyeit megőrizni kívánó középosztály támogatja. De most, mint egy Shakespeare-vígjáték sorozatos összetévesztéseiben, mindenki más szerepben mutatkozott. A választók fütyültek a régi tankönyvekre. Közismert, hogy éppen a rendszer vesztesei szavaztak tömegesen a kormánypártokra, míg a demokratikus ellenzék csak az urbanizált középosztály (adó- és szociálpolitikában elvileg a kurzus kedvezményezettjei) körében aratott sikereket.

Mi történt? Mi ez a sajátos cserebere? Ami nem is egyedülálló. A Brexit és az amerikai elnökválasztás ugyanilyen meghökkentő eredményt hozott. Lakatos Júlia (Csalimondatok helyett, ÉS, 2018/18., május 4.) emlékeztetett, a korábbi munkásosztály ott is jobbra szavazott. Az még érthető, hogy a középosztály és az értelmiség szabadságjogokra kényes része miért támogatta a baloldali ellenzéket. Az ellenzéki identitás legfontosabb eleme a tekintélyelvű uralommal szemben a demokrácia helyreállítása. De ennek az identitásnak ugyanilyen fontos része a kirívó társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése. Hogy van az, hogy az ennek majdani terheit viselni kénytelen nagyvárosi középosztály ezt elfogadta, míg egy ilyen program kedvezményezettjei közömbösek maradtak?

A vereség szokásos magyarázata – az ellenzéki együttműködés hiánya – erre a kérdésre nem ad választ. Olyan falvakban, ahol 60-90 százalékot kapott a Fidesz, édesmindegy, mit csinált a többi párt. Sűrűn emlegetünk egy másik okot: a kormánypropaganda migránsozását, a haza védelmére való örökös hivatkozást. Tudjuk: ez a rezsim a társadalmi-gazdasági szakadékokat csak elmélyítette, kísérletet sem tett a különbségek csökkentésére. De mivel az ország működésképtelenné válik valamilyen kohézió, norma- és értékközösség nélkül, a valódi társadalmi integrációt politikai-ideológiai-érzelmi integrációval, az idegenek által fenyegetett nemzet összetartásának hazugságával pótolta. Nem társadalompolitikát folytatott, és nem is azzal kampányolt, hanem identitáspolitikával. Mint Juhász és Krekó tanulmánya fogalmaz (Magyarország, az illiberalizmus laboratóriuma, ÉS, 2018/ 15., ápr. 13.), ez az identitáspolitika „nem magasabb jólétet, hanem több büszkeséget, valamint fizikai és kulturális biztonságot ígér”.

De a migránsozással még mindig csak a vereség okainak felszínét kapargatjuk. Ez a bárgyú propaganda azért tudott hatni, mert a „migráns” szimbólummá vált benne. Jelképe minden idegenségnek, szokatlannak, ismeretlennek, aggasztó változásnak, ami a biztonságot fenyegeti. És ez az, ami a modern társadalmak veszteseinek szemében a legfőbb érték: a maradék kis biztonság. A közmunka, ha éppen van, mégiscsak többet fizet, mint a semmi vagy mint a segély. Torz, felemás ígéretet ad az integrációra is: aki végzi, tartozik valahová, van valamilyen megnevezhető státusza, ha alacsony és gyakran megalázó is. Ebben a körben a „kerítésbontás” vádjánál talán még többet rontott az ellenzék megítélésén, hogy ki tudja, annyit kritizálják a közmunkát, még a végén megszüntetnék. Noha iszonyatosra nőttek a jövedelmi különbségek, emelkedett a minimálbér és valamicskét a nyugdíj is, csurran-csöppen az Erzsébet-utalvány, aki ehhez jutott, ezt a kis törékeny biztonságot félti. Nem csak a migránsoktól: bármilyen változástól. A rendszerváltás és a modernizáció vesztesei megtanulták: nekik minden változás csak rosszat hozhat. Egyetlen társadalmi tőkéjük, hogy ebben a világban kiigazodnak. Már ismerik a polgármester vagy a főnök szeszélyeit, ha kényszervállalkozók, tudják, egy-egy megbízásért kinek mennyit kell a zsebébe dugni. Ha változás van, ez a tőke is odavész.

Biztonságot pedig nagyon sokan csak az államtól várhatnak. Kovách Imre mondta találóan: a falvakban nem a Fideszre, hanem az államra szavaztak. Csak éppen ez a kettő most ugyanazt jelenti. Az általa szerkesztett tanulmánykötet (Társadalmi integráció, Bp., 2017.) adatai szerint a lakosság 77 százalékának jövedelme függ az állami redisztribúciótól a szociális juttatások, a nyugdíj vagy az állami munkahelyek folytán. Az újraelosztás elvileg épp a társadalmi különbségek kiegyenlítésére volna hivatott. Nálunk azonban egyre nő az ún. projektalapú, a gazdasági projekteket zömmel uniós forrásból finanszírozó, valamint a kizárólag politikai célú, a klienseket jutalmazó újraelosztási formák aránya. Kováchék kutatásai szerint a fejlesztő projektek sem csökkentették érzékelhetően a területi különbségeket, a politikai célú redisztribúciónál pedig ilyen szempont fel sem merült. Vagyis az állami újraelosztás nem csökkenti, hanem rögzíti a hátrányban lévők lemaradását, és ezáltal újratermeli a kiszolgáltatottságukat is. Az állam tehát még támogatásaival is azt az állapotot stabilizálja, amelyben  minél többeknek ő lehet az egyetlen támasza, a biztonság egyedüli forrása. Az ismert mondásra rácáfolva nem hálóhoz segít, hogy azzal halat foghass, hanem olyan helyzetet teremt, amelyben holnap is csak tőle várhatod a meglehetősen sovány keszeget.

E manőverektől függetlenül is felértékelődött a világban a biztonság jelentősége. Átrendezte a társadalmi rétegződést is: a proletáriátus helyébe egyre inkább az ún. prekariátus, a bizonytalanságban élők osztálya lépett, akiknek munkaerőpiaci helyzetét a stabilitás hiánya határozza meg. Alkalmi munkások, közmunkások, szabadúszó értelmiségiek, önfoglalkoztatók, feketén foglalkoztatottak, napszámosok, kényszervállalkozók, határozott időre alkalmazottak, egy-egy feladatra vagy szezonális munkára szerződöttek, munkát keresők, diákmunkát végzők, bevándorlók-kivándorlók. Bourdieu és mások szerint akár ők lehetnek a nagy társadalmi változások alanyai. Nálunk mintha éppen fordítva lenne: azok, akiknek bizonytalan helyzete alacsony iskolázottsággal, mobilitási nehézségekkel jár együtt, az államba kapaszkodva inkább stabilizálják a rendszert.

De akkor hogyan lehet ezen áttörni, a biztonságigényt nem az állami függőség kínálatával, hanem más módon kielégíteni? Herényi Károly írása (Konzervatív indítvány, ÉS, 2018/18., május 4.) az állampolgári alapjövedelem Hayek és Friedman óta folyó vitáját javasolja újra napirendre tűzni. Elsősorban azért, mert ez a konstrukció a hatalmi elitektől való függést csökkentve a „mellérendelt viszonyrendszerek” megtapasztalásával erősíti a demokráciára való társadalmi képességet. Egyetértek. Az alapjövedelem megvalósíthatóságának vizsgálata témánk szempontjából is életbe vágó: nemcsak új elosztási modellt, de új biztonságmodellt is felvázol, amely nem az állami kegyből, hanem állampolgári jogból eredeztetné a biztonságot.

Biztonságot és védelmet nemcsak az állam, hanem egy közösséghez tartozás is adhat. Éppen ez volna a biztonság baloldali modellje. Kováchék szerint viszont „a mai magyar társadalomban a szegényeknek nincsenek a társadalmi hátrányok enyhítésére szolgáló, együttműködést is magukba foglaló stratégiái. A szegények szolidarizálása, összefogása a múlté.” (i. m. 45.o.) Miért is szavaznának a baloldalra, ha semmilyen élményük nincs a baloldal szolidaritásmantrájának realitásáról? Ha tehát a baloldal – miközben továbbra is számít a demokratikus érzelmű középosztályra – nem nyugszik bele régi bázisa elvesztésébe, akkor ma ez a legfontosabb dolga. A politikáját morállá és mentalitássá emelni. Hálózatépítő mozgalommá, akciópárttá kell válnia, amely a szolidaritás gyakorlati példáit szervezi helyben és országosan, konkrét szociális segítséggel, jogvédelemmel, kiszolgáltatott emberek, megtámadott közösségek, fenyegetett intézmények megvédésével mutatva fel a társadalmi önvédelem lehetőségeit. Mert az is biztonságérzetet ad, ha van kihez fordulni a bajban. Ez a biztonság másik, nem hatalomfüggő modellje. Ez törheti meg a tekintélyelvű állam biztonságmonopóliumát, ami nélkül nem törhető meg politikai hatalma sem.