A reformszabályozás dicsérete

Ha a 2018-as választások eredményeire gondolunk, azt várhatjuk, hogy folytatódik a társadalmi egyeztetést következetesen elkerülő politika, ami viszont újabb négy évre eltorlaszolja a súlyos bajokból való kilábalás lehetőségét.  Csalódottak lehetünk, de nagyon meglepettek nem, feltéve, hogy valós ismeretünk van a mai magyar társadalom állapotáról.  Ahhoz, hogy továbblépjünk, a politikai elemzéshez, sőt, a szociológiai-statisztikai tényfeltáráshoz képest is mélyfúrásra van szükség, ennek alapján pedig a demokrácia- és szabadságdeficit társadalmi struktúrában rejlő okai után kell kutatnunk.  Ebben az összefüggésben érdekes lehet ismét mérlegre tenni olyan, a magyar társadalmat alapvetően megmozgató eseményeket, mint az 1968‑as gazdasági reform és a rendszerváltozás sarokkövét képező privatizáció.

Tudható: nem kellett több néhány évnél, és az 1968-as reform visszarendeződés áldozata lett, amint ezt Laky Teréz már 1980-ban világosan kimutatta az újraközpontosításról szóló dolgozatában.  A későbbi privatizációs politika sem feltétlenül sikertörténet, különösen azért, mert nélkülözte a hathatós gazdaságfejlesztést, és mert a politikai vezetés hagyta végzetesen leromlani a humán infrastruktúrát.  Mindezek ellenére a reformszabályozás megújuló kísérleteire a modernizáció és a magyarországi progresszió közelmúltbeli történetének kimagasló példáiként tekinthetünk.

A jogi szabályozásnak ritka szerencsétlen kivételektől eltekintve van önmozgása.  Kevesen vitatnák pl. azt, hogy a magyar jogi kultúra kiemelkedő fejezete az 1959. évi IV. törvény, a magyar jogtörténet első polgári jogi kódexének megalkotása, amelyen olyan szellemóriások dolgoztak, mint Nizsalovszky Endre és Eörsi Gyula (akik egyébként egymás ellenlábasai voltak).  Aligha lehet racionális magyarázatot találni arra, hogy alig néhány hónappal az 1956-os megtorlások után, a magyar civil világ sivatagában miként jöhetett létre ilyen veretes mű, hacsak arra nem gondolunk, hogy a jogalkotás nincs feltétlenül és mindenben alávetve a még oly nyomorúságos valóságnak.

A jog jól működő társadalomban túlnő önmagán.  Abból a reményből fakad, hogy érdemes a konfliktusok méltányos rendezésére hathatós szabályokat kialakítani.

A jog keletkezése élő folyam, és nem önkény vagy szeszély terméke, hanem kollektív mű.  A korábban feldolgozott, tudatosított tények és jogi minősítések némileg módosult formában kiterjedhetnek újabb és újabb helyzetekre, ami a jogfejlődésnek folytonosságot biztosít.  A múlt század hatvanas, majd nyolcvanas és kilencvenes évei gazdaságirányítási reformjainak jelentős hatása máig érzékelhető attól függetlenül, hogy a gyakorlatba való átültetésük mennyire volt sikeres.

A gazdasági reformok jogának önmozgását eleve biztosította az, hogy a központi tervgazdaság tiszta formájában soha és sehol nem működhetett.  Hadikommunizmus csak a háborús vereségtől sújtott, végletekig elszegényedett Szovjet-Oroszországban volt lehetséges a bolsevikok 1917 végi hatalomátvételét követően, és ott is csak 1921‑ig.  A NEP (új gazdaságpolitika) annak korai beismerése, hogy a tervgazdaság nem nélkülözheti a decentralizációt.  Preobrazsenszkij és Buharin vitájából utóbbi került ki győztesen, ami azzal járt, hogy a hivatalos politika nem tekintette többé antinomikusnak a magántársadalom és az államosított gazdaság viszonyát.  Ellenkezőleg: lehetségesnek, sőt, kívánatosnak mondatott ki hosszabb távon a kétféle rendszer – ahogy Preobrazsenszkij ezt kifejezte, az értéktörvény és a tervszerű gazdaságirányítás (az eredeti szocialista felhalmozás törvénye) – összehangolása.

A decentralizáció szükségességét a sztálinizmus alatt sem vonták kétségbe.  A venediktovi tulajdonjogi modell ebben az időszakban is biztosította azt, hogy az állami tulajdon osztott legyen, és ennek megfelelően a használat és rendelkezés lehetőségei a központ és a vállalatok között valóban megoszlottak.  A tervgazdaság decentralizálásában a legtovább azután a lengyel és magyar gazdaságirányítási rendszerek mentek, formailag lebontva a vállalat és az adminisztratív központ közötti közvetlen utasításos viszonyt.

Várhegyi Éva az 1968-as gazdasági reform 50. évfordulójáról megemlékezve az egymást követő, korszakváltó gazdasági reformokat csalóka látszatok sorozataként írja le (Illúziók bűvöletében, ÉS, 2018/ 9.): 

– illúzió volt az, hogy a tervutasításos rendszer 1968-ban meghirdetett lebontása tőkepiacok megteremtése nélkül érdemi változást hozhat;

– illúzió volt az, hogy az állami vállalat árutermelő tulajdonára irányuló koncepció 1977-es kialakítása életképes lehet;

– illúzió volt az, hogy az 1984-es KB-határozatot követően a piacszimuláló intézmények létrehozása (kettős bankrendszer, társasági törvény, áfa stb.) kiküszöbölheti az állami tulajdon tabujához az utolsó pillanatig ragaszkodó gazdaságpolitikában rejlő belső ellentmondásokat;

– és végül illúzió volt az, hogy a piacgazdasági intézményrendszer megteremtése (pl. a számviteli és a csődtörvény 1991-es elfogadásával) megváltoztatja az emberek valós viselkedését és a társadalmi gyakorlatot.

Felcsuti Péter nem mond ellent neki akkor, amikor a privatizációs politikával szemben erőteljes kritikát gyakorol (Illúziók érdemi vita nélkül, ÉS, 2018/11.):

– a gyors privatizációnak komoly társadalmi többletköltségei voltak (pl. minimális tőkearányos nyereséget garantáltak a közművek vásárlói számára);

– a magyar állam nem akadályozta meg a vásárlót abban, hogy piacfelvásárlásra és a verseny kiiktatására törekedjék (növényolaj, cukor, dohány);

– az állam nem volt képes hatásosan szankcionálni a privatizációs szerződések betartását;

– az államnak nem voltak hatásos munkaerő-piaci intézkedései.

Ehhez társul Tömpe István kiábrándultsága (Sikeres privatizáció? ÉS, 2018/14.):

– a privatizáció állami irányítása során a gazdaságfejlesztési célok a bevételszerzési törekvéseknek estek áldozatul;

– az önkormányzó vállatok visszaállamosítása akadályozta a hazai menedzseri réteg kialakulását;

– a privatizáció a vagyonkezelési szaktudás megteremtésével sokkal jobb eredményeket hozott volna;

– több államtalanítás történt a szükségesnél, és nem jelentek meg rendszerszintű állami programok (kutatás-fejlesztés, az oktatás, az egészségügy és a mezőgazdaság fejlesztése stb.).

A fentieket tényszerűen nem vitatva mégis van okunk derűlátásra.  Az egymást követő reformszabályozási programok minden ellentmondásuk ellenére hozzájárultak a magyarországi polgári kultúra fejlődéséhez.  A piacszimuláló intézmények, a háztájik és melléküzemágak, majd a gmk-k ugyan nem jelentették a központi tervgazdaság alternatíváját, és nem is bizonyultak a rendszerváltozást követően életképesnek, a reformok mégis lehetővé tették a piaci kultúra terjedését.

A kiütköző bajok ellenére a privatizációs politika is sok szempontból sikeres volt:

– jelentős eredmény volt a vállalatértékelés lehetőségének megteremtése azzal, hogy a gazdálkodóegységek saját tőkéje forgalmazható részesedésekben, értékpapírokban jelent meg, amihez képest másodlagos volt az, hogy megtörtént-e, és milyen mértékben és ütemben az állam részéről a részesedések értékesítése;

– az a tény, hogy Magyarországon, egyedül a térségben a politikai intézményrendszer átalakulását megelőzte a gazdasági rendszerváltozás, pontosabban a folyamat megkezdődött már az 1989–90-es fordulat előtt, a szerves fejlődés jele, és a magyar polgári társadalom máig kiható nagy sikere;

– a magyarországi graduális privatizáció koncepciója piackonform volt (az vásároljon, akinek van rá pénze), szemben a szomszédos országok kuponos privatizációjával;

– az ún. spontán privatizáció súlyos igazságtalanságoktól volt ugyan terhes, hiszen bennfentes információval vagyonokat lehetett szerezni, ugyanakkor el kellett fogadnunk azt, hogy az eladósodott állami vállalatok végül is azokhoz kerültek, akik korábban már szereztek vállalatirányítási tapasztalatot, és az eladott vállalatok annyit értek, amennyit a vevők adtak értük.

A központi tervgazdaságok története az állandó reformok, pontosabban a reformígéretek története.  Amennyire szükséges volt ugyanis nekilendülni a gazdasági hatalom megosztásának, éppen annyira az is tény, hogy a reformokat a politikai vezetés előbb-utóbb elszabotálta.  Az ígéretektől terhes, reformkezdemények által gazdagított, de módszeresen semmit végig nem vivő gazdaság- és társadalomirányítás, vagyis a befejezetlenség tipikusan kelet-európai jelenség.

Senki nem bízott ugyan egészen a legutolsó pillanatig abban, hogy megszabadulunk az államszocializmustól, de az újabb és újabb decentralizációs hullámok életben tartottak bennünket.  Ma nem annyira előre kell néznünk, hanem inkább vissza szeretnénk térni egy 1989 és 2010 közötti, talán soha nem volt konszolidációba, vagy legalább is a szilárd polgári értékekhez.  A két világháború közötti sértett nacionalizmus őrületében nem alakulhatott ki egészséges közgondolkodás, a dualizmus korára pedig nyomasztó árnyként nehezedett Kemény Zsigmond (Forradalom után) és Babits (Halálfiai) korántsem indokolatlan pesszimizmusa.

Az államszocializmus, a két világháború közötti keresztény-nemzeti kurzus és a dualizmus bajai legalább olyan mértékben kedvezőtlen külső körülményekre, mint belső ellentmondásokra voltak visszavezethetők.  2010-től viszont a külső környezet Magyarország számára kivételesen kedvező volt, amihez képest lesújtó a jelenben bekövetkezett regrediálás.  Az újabb modernizációhoz közösségépítésre, lokális gazdaságokra és önszerveződésre van szükségünk, hogy végre elhagyhassuk az állandó átmenetek köztes-európai világát.  Vissza kell találnunk a jogállami és jogvédő kultúrához, ami azonban csak új utak és módszerek föllelésével lehetséges.  Egyszerre kellene tehát konzervatívnak és radikálisnak lennünk.

Az Alaptörvény által szentesített jelenben a kapitalizmus intézményrendszerét nem számolták ugyan fel, de a piaci hozzáférés súlyosan korlátozott.  A nemzeti együttműködésnek mondott rendszer létrehozása mögött meghúzódó alapvető célok ismertek: költségvetési stabilitás, a középosztály megerősítése állami eszközökkel, hatékony állami döntéshozatal biztosítása. Ehhez képest a valóságban az állami működés irracionálissá vált, a visszacsatolási folyamatok és korrekciós mechanizmusok elenyésznek, a valós társadalomismeret pedig egyre inkább korlátozott.

Az új rendszer támaszát paradox módon a középosztály alatti rétegek jelentik, amelyek rá vannak szorulva a közmunkára, ki vannak szolgáltatva a sporadikus szociális programoknak, és be vannak ágyazva a szürkegazdaságban irányító pozíciókat elfoglaló helyi potentátoktól függő hálózatokba.  A 2010 utáni gazdasági-politikai rendszerre ugyan – a központi tervgazdasághoz hasonlóan – a puha költségvetési korlát és a ciklikusság is jellemző, de az új rend stabilitást is hozott. Ugyanakkor nem látszik, hogy a megteremtett gazdasági rendszer fenntartható lenne, mivel az ország ugyanúgy ki van szolgáltatva a külső források bevonási lehetőségének, mint a központi tervgazdaságban. Az új jobboldal identitásmintákat is ad, de a társadalmi béke megbontása, a megkülönböztetés és kirekesztés, az államilag szervezett gyűlöletbeszéd és az erőszakkultusz árán.

A demokratikus és jogállami intézmények leépülésének korában alapvető jelentősége van az alkotmányosan védendő alapvető jogokra, különösen a nemzetközi jogilag széles körben elfogadott emberi jogokra való hivatkozásnak. A jogállami és emberi jogi kultúra alapköve a lelkiismereti szabadság, ezzel összefüggésben pedig az emberi méltóság védelme, ami nem tehető függővé feltételektől (pl. közmunkában való részvételtől vagy közterületen nem tartózkodástól). A jogvédő szabályozási kultúra ugyanúgy a szabadsághiányból való kilábalás jeladója lehet, ahogy a rendszerváltozás előtt a vállalkozási és tulajdonszabadságra irányuló reformszabályozás a polgári szabadságok irányába mutatott előre.  Az önmozgással bíró jognak fontos szerepe lehet a magyar társadalom újbóli nagykorúsításában, a szerves fejlődés előmozdításában. E folyamatban bízvást támaszkodhatunk a rendszerváltozást megelőző reformszabályozás, a mögötte meghúzódó újító gondolatok és a körülötte kialakult progresszív jogi narratíva örökségére.