Lángész

Új géniusza van a Kárpát-medencének, ha csupán egy kormánypárti újság (Magyar Hírlap) hasábjain is és csak egy (terjedelmes cikként tálalt) olvasói véleményben: „Ha egy lángész megjelenik, a buták szövetséget kötnek ellene – írta egykoron Jonathan Swift. – A lángész megjelent.” Mármint a szövetségkötéshez is buta, az „összefogáshoz is hatökör” ellenzékiekhez képest, akik „nem vették észre: aki színre lépett, az hozzájuk képest lángész”. Később: „fenomén”. Neve sincs ott, de nem is kell, hiszen már a címben is ott áll: „A józan ész miniszterelnöke”.

Szemérmes még e rajongás, de hát minden kezdet nehéz. Ám útmutató lehet a múlt és a közép-ázsiai -sztánok jelene: az első botladozó lépést rohamléptek követik. Feuchtwanger, amikor a harmincas évek derekán Moszkvában járt, és Sztálin fogadta, szóvá tette, hogy mennyire zavaró lépten-nyomon a szobrába botlani, s akkor még a vezér is szabadkozott: az orosz népnek ez kell. Annyira kellett, hogy halála idején már szinte utcasarkonként volt egy. Nyugtázzuk tehát Armstrong módjára, hogy ami kis lépés a lapnak és szerzőjének, az nagy lépés Orbanisztánnak: a kormányközeli szerkesztői már nem találták zavarónak, hogy legéniuszozzák a „józan ész miniszterelnökét”. Fog ez menni.