Konzervatív indítvány

A demokrácia szokásos és működő nyugati formája nem a magyaroknak lett kitalálva. Viharos XX. századunk a rákövetkezővel tetézve bizonyítja működési zavarait. Lemaradásunk oka számos. A gyakran ismételt okok közül egy biztosan nem igaz. Ez a magyar néplélek, mely szerint mi, magyarok már csak ilyenek vagyunk. Nem, határozottan nem vagyunk ilyenek. Olyanok vagyunk, amilyenné tettek, neveltek, szocializáltak bennünket. No nem a körülmények, hanem öröklött és választott vezetőink.

A demokrácia keskeny és ingoványos ösvényére lépő népek egyes számú házi feladata megismerni a mellérendelt viszonyrendszerek mibenlétét, és megtanulni alkalmazni azt a mindennapokban. Enélkül a demokrácia működésképtelen. Mint nálunk. A feladat tehát nem más, mint a rendszerváltás a fejekben, a tudatban. Sajnos a tudatváltás magától nem megy. Nem társadalmi agymosásra van szükség, csak olyan körülményekre, amelyek a változást segítik. Ilyen lehet az oktatásügy, hiszen a változást a gyerekfejekben kell elindítani. A mellérendelt viszonyrendszer oktatását ott kell kezdeni. Ezen fog múlni, hogy a következő generáció vezetőt vagy elődeihez hasonlóan vezért akar-e, fog-e választani.

Addig, amíg vezérek vezetik az országot, és a választások idején vezérjelöltek hívják ki a vezért, a bölcs magyarnak máskép kell cselekednie. Látja ugyanis, édes mindegy, hogy hívják a vezért, az ő élete a vezércserétől nem fog sokat változni.

Ha politikai kínálat híján nem lehet a vezéreket vezetőkre cserélni, más megoldások után kell nézni. A megoldás két iránya a következő lehet. Az első lépésben szűkíteni kell a választott testületek – mint például az országgyűlés – jog- és hatáskörét. Így se sok van neki, de a hangsúly biztosan egy feladatra koncentrálódik, ez az újraelosztás, vagyis a redisztribúció. A pártok megnyilatkozásainak központi kérdése, kinek mit ígérek. A verseny arról szól, kinek mi, mekkora szelet jut a közös tortából. Ifjúságnak, nyugdíjasoknak, aktívaknak, egyebeknek. Arról, hogy az elosztandó torta mitől és hogyan lesz nagyobb, alig vagy egyáltalán nem esik szó. Az elosztás pedig hibás. Bizonyítéka a négymillió szegény a kevesebb mint tízmillióból. Vagy az igen kis számú orbáni arisztokrácia pofátlan, törvénytelen és etikátlan gazdagodása. A négymillió számára a politika nem ígér lehetőséget a kitörésre, a törvénytelenül gyarapodó szűk csoport előtt pedig nincsen akadálya a további gazdagodásnak. (Ha valaki arra hivatkozna, hogy minden a törvények szerint történik, emlékeztetem a joggal való visszaélés és a hatalommal való befolyásolás büntetőjogi tényállására.)

Miután a négymillió szegény helyzetének belátható időn belüli javítására a jelenleg prosperáló közgazdasági iskolák egyike sem ajánl hatékony megoldást, elő kell vennünk a múlt század hatvanas éveiben Hayek és Friedman, a két Nobel-díjas szociológus és közgazdász javaslatát. Ez a javaslat adja a legtöbb reményt arra vonatkozóan, hogy a globális tragédia felé tartó társadalmi egyenlőtlenségek mérsékelhetőek, illetve kezelhetőek. A két Nobel-díjas tanai Magyarországon is hatottak, hiszen nem sokkal később Liska Tibor hasonló tőről fakadó elmélettel rukkolt elő.

A megoldást a közgazdász-társadalom többsége és a politikai elit túlnyomó tömege elutasítja. Az első azért, mert Hayek és Friedman javaslata egyetlen közgazdasági kánonba sem fér bele, a második csoport azért, mert félti legkedvesebb politikai játékszerét, az újraelosztási ígéret versenyét. Pedig az elmélet nem utasítja el a versengő piacgazdaságot, a kapitalizmust, csak intézményesítve kívánja pótolni azt, ami a gazdaságilag jól működő és társadalmilag hasznos kapitalizmus alapkelléke. Amit annak idején Max Weber protestáns etikának nevezett.

A két tudós még nem láthatta, sokan ma sem látják, de ez az elv megoldás lehet a jelen és a jövő legnagyobb kihívására, ami nem más, mint a robotizáció négyzetesen növekvő üteme. Aki a mai világban teljes foglalkoztatottságról vagy új munkahelyek teremtéséről beszél, annak gondolkodása valahol a XX. század közepének világában megrekedt.

Külön említést kell tenni a hazai másfél millió mélyszegénységben élő honfitársunkról. A maslow-i igénypiramis legalján elhelyezkedő népréteg minden szociológiai iskola szerint önerőből képtelen helyzetén változtatni, a nyomorból kitörni. Társadalmi segítség, az egyre ritkábban emlegetett társadalmi szolidaritás szükségeltetik hozzá. Az az aktus, melynek során a politikai és kulturális közösség – mondhatjuk, a nemzet – kinyilvánítja és vállalja, valamint tanúbizonyságát teszi felelősségének a közösség minden egyes polgára iránt.

Az okos és felelősségteljes, magát demokratának valló állampolgár azt észlelheti, hogy a demokrácia zötyögésének akad még egy jelentős oka. Ha visszatekint a rendszerváltáskori parlament összetételére, munkastílusára, és összehasonlítja a maival, nagy különbséggel találja szemben magát. A legszembetűnőbb a politikai kommunikáció tartalmának és stílusának zuhanása. Hasonló hiátus tapasztalható a kormányoldal és az ellenzék közötti együttműködés rendszerében, ugyanis ilyesmi mostanában nem létezik. Az egzigencia mint az érdekek egyeztetésének tudománya és művészete ma ismeretlen fogalom az országgyűlésben. A mai parlament kulturális és intellektuális deficitjét csak tetézi az az amoralitás, amit a kormánypárti képviselők, kormánytagok arcátlan gazdagodása jelez. Jogos a kérdés, ha szabadon választhatunk, miért őket, miért ilyen silány minőségű jelöltekre adjuk a voksunkat.

A rövid válasz az, hogy ilyen a kínálat, ilyen a politikai felhozatal. A hosszabb pedig az, hogy a kiválasztás rendszere kontraszelektív, kifejezetten a középszernek kedvez. Az már csak hab a tortán, hogy a kormány meghatározó tagjai az egyetemről kerültek a parlamentbe, egyéb munkaviszonyuk sohasem létezett. A kivétel talán a bajszos házelnök, aki az egykori MSZMP ideológiai osztályán politikai munkatársként serénykedett. A probléma gyökere a pártokrácia mindenhatóságában keresendő. Aki kedvet és tehetséget érez a közéletben való aktív részvételre, be kell lépnie valamelyik pártba. Ezekben a pártokban a kiválasztás nem az aktivitás társadalmi hasznosságán alapul, hanem az egyéni érdek és akarat érvényesítésén. Jó ízlésű ember manapság messze elkerüli a pártok világát, és ezzel, bármilyen felkészült, okos és rátermett, kizárja magát a politika világából. Nem tesz mást, mint magáévá teszi Irving Shaw állítását, miszerint egy párttagban nem lehet meg egyidejűleg az a hármasság, amit az intelligencia, a becsület és a párthoz való hűség jelent. A három közül az egyik törvényszerűleg, alkalmanként vagy állandóan hiányzik.

Tetézi a bajt, hogy a politikai elit eredendő küldetésével szemben elszakadt választóitól. Az ellenzéki pártok érdekeik alapján közelebb állnak a kormánypárthoz, mint saját választóikhoz. Jól érzékelhető volt ez a mostani választásokon, amikor a választói kormányváltó akarattal szemben a kölcsönös visszalépések elutasításával nemhogy leváltották volna a kormányt, de újabb kétharmadhoz segítették. Miután ez a folyamat már másodszor ismétlődik, alig van remény arra, hogy a következő választásra változik az ellenzék hozzáállása. Ha fél évtized alatt nem értették meg a centrális erőtér lényegét, nem találták meg a hatályos egyfordulós rendszer ellenszerét, semmiféle garancia nincs arra, hogy a következő választások idejére ezen tudások birtokában lesznek. Mert a kormánnyal ellentétben az ellenzék végképp leválthatatlan. A folyamat hosszú távon a választók közéleti aktivitásának csökkenéséhez, demokráciából való kiábrándulásukhoz vezethet, ami egy egészséges társadalomban erősen kerülendő.

Az okos és felelősen gondolkodó választópolgárnak ahhoz, hogy a jövőjét felelősen építse, érdemes a múltba tekintenie. A meglehetősen távoli múltba, jó 2500 évre a mától. A görög demokráciának volt néhány olyan évtizede, amikor a tanácsnokokat nem választották, hanem sorsolták. Nemkevés emberről, hatezerről volt szó. Így minden athéni polgár, ha szerencséje volt, tanácsnok lehetett. Talán nem túlzás állítani, ez volt az igazi népképviselet. Nem a tehetség vagy rosszabb esetben az erőszakosság alapján választódtak ki a tanácsnokok, a szerencse folytán a tömegeket arányaiban jobban képviselő, kevésbé rátermettek is döntési pozícióba kerülhettek.

A görög példának akadnak jelenbéli követői, hiszen a demokráciából történő kiábrándulás veszélye nem csak minket fenyeget. 2010-ben egy harmincfős belga tudóscsoport kezdett ezerfős mintán érdekes kísérletbe, aminek neve G1000 volt. Kitalálója és vezetője az a David van Reybrouck író, politológus, akinek két könyve, A járvány és A populizmus védelmében magyarul is megjelent. Ha a nálunk minden szempontból lényegesen fejlettebb Belgiumban keresik a demokrácia egyik pillére, a népképviselet megújításának lehetőségeit, mi miért ne tennénk? A belga kísérlet itthon szinte visszhangtalan maradt. Egy egyesület, az eDEMOKRÁCIA két tagja kezdeményezett hasonlót, a politika szereplői közül egyedül az MSZP–Együtt miniszterelnök-jelöltje ejtett a kampány során róla szót.

Természetesen nem arról beszélhetünk, hogy a pártokat egy csapásra kiütnénk a demokratikus folyamatokból, nevezetesen a választásokon való indulás lehetőségétől. Konzervatív közelítés szükségeltetik, ami organikus fejlődést takar, és figyelembe veszi a magyar parlamentarizmus történelmi hagyományait. Az országgyűlés épülete két háznak, az alsó- és felsőháznak ad helyet. Az egyikben annak idején a választott képviselők, a másikban az egyházak és születési előjogaikra alapozva az arisztokrácia tagjai kaptak helyet. Ma egy ház, a választott képviselők háza működik a parlamentben. Elvileg érvényesül a népképviselet, de csak elvileg, hiszen a választhatók a pártok szűrőjén kell hogy keresztülmenjenek. Az egy-két független kivétel csak erősíti a szabályt. A valódi népképviselet akkor teljesedne ki, ha a választott képviselők mellett a második házban ugyanolyan létszámban, mondjuk százan, a sorsolt képviselők foglalnának helyet. Feladatuk, ahogy az egykori felsőházé is volt, a képviselőház által elfogadott törvények szentesítése lenne. Szemben az egykori felsőházzal, ahol a döntési szempontok két igen szűk réteg, a papi vezetők és az arisztokraták érdekeire korlátozódtak, most a döntésekben a teljes népesség érdekei jelennének meg. Ha a kifogás az, hogy így akár alkalmatlanok is bekerülhetnek a parlamentbe, a válaszom az, hogy alkalmatlanok így is bekerülhetnek. Az amerikai képviselőházban volt szerencsém találkozni egy Eisenhower nevű képviselővel. Ez az úr láthatóan számos fogyaték birtokosa volt, állandóan két ember kísérte. Egyetlen érv szólt mellette, nagyapja az a tábornok volt, aki az USA 34. elnöke is lehetett. Nem az adottságok, hanem a név dominált, egy párt jelöltje volt, amely ebből hasznot húzott.

A kérdés már csak az, hogyan lehet mindezeket a törekvéseket elérni olyan politikai ellenszélben, amely a pártok felől várható. Abban a következtetésben, hogy ez az ötlet irracionális, a valóságtól teljességgel elrugaszkodott, egy kiszolgált politikus agyament ötlete, szinte minden párt egyet fog érteni. Ezzel szemben e sorok írójának abban a szerencsében volt része, hogy jelen lehetett és részt vehetett abban a belgrádi tüntetéssorozatban, amely megbuktatta Slobodan Milošević szerb államfőt, pártelnököt. A minden délután öt és hat óra közötti tüntetésen tízezrek jelentek meg, síppal felszerelve. Egy órán át a tömeg sípolt, és néhány hét alatt szó szerint kifütyölte a szerb elnököt.

Itt az ideje megválni a politikai elit mindenhatóságának téveszméjétől. Ott, ahol a politika csődöt mond vagy zsákutcába kerül, mint nálunk, rá kell ébredni, hogy mindenre van megoldás. Nixon elnököt két újságíró buktatta meg. Miloševićet a nép, síppal-dobbal.

Akit mélyebben érdekel a népmozgalmakban rejlő politikai lehetőség, olvasmányként ajánlom Srdja Popović Útmutató a forradalomhoz című könyvét. A szerző nem a levegőbe beszél. Vezetője volt annak a néhány fiatal értelmiségiből álló csoportnak, amely a fütyülős forradalomnak is nevezett tüntetéseket Belgrádban és más szerb városokban szervezte. Ma járja a világot, és segít, ahol erre kérik. A kételkedőknek, sőt a mindenben kételkedőknek – nem szó szerint – idézek Popović könyvéből. Arab, afrikai, dél-amerikai aktivistáknak tartott előadásai során, amikor a belgrádi módszereket ismertette, a hallgatóság minden alkalommal felsóhajtott. Ja, nálunk ezt lehetetlen megcsinálni. Aztán a történelem vagy az események bebizonyították, hogy meg lehet csinálni. Bárhol a világon. Akarat, elszántság, nemkevés kreativitás és jó adag humor szükségeltetik hozzá. Így buknak sorra a diktátorok Afrikában, Dél-Amerikában, az arab világban és Európában. Csak csinálni kell.

Az utolsó kérdés az, van-e ilyenfajta változásra igény a magyar társadalomban. Ha nincs, ki fogja ezt a társadalmi igényt gerjeszteni, csiholni, életben tartani? A politikai elit fő hibája, hogy képtelen a valós társadalmi igényeket felismerni és kielégíteni. Ilyesmire a közvélemény-kutatók nem alkalmasak, ehhez politikai érzék vagy politikai éleslátás szükséges. A magyar miniszterelnök a menekültügyben először társadalmi igényt gerjesztett, amit évek óta hazugságokkal ugyan, de sikeresen életben tart. A választ is megadta az általa gerjesztett igényre, ez a déli határon felállított késes drótkerítés. Az igénygerjesztés olyan jól sikerült, hogy mára hívei táborában tudhatja a teljes parlamenti ellenzéket is. Ha ez így folytatódik – legalábbis a formállogika szabályai szerint – előbb-utóbb a kormányzati korrupció is ellenzéki követőkre lelhet. Az ellenféltől tanulni nem szégyen, sőt a bölcsességet jelzi.

Miután Srdja Popović és David van Reybrouck könyvei nem az átlagmagyar mindennapos olvasmányai közé sorolhatók, szép és nemes értelmiségi feladatnak tűnik ezek tartalmának bevezetése a hazai közgondolkodásba. Manapság igen kevés szó esik az értelmiség létéről, küldetéséről, ha van ilyen neki, és feladatairól, vagyis a társadalmi felelősségvállalásról. A társadalom részeit vagy egészét érintő kérdésekben újra kéne indítani az értelmiségi vitákat. Nem pártpolitikai alapon, mert az nem független értelmiségi attitűdből táplálkozik, hanem a járadékszerzés vágyából (Publius Hungaricus). Egy ilyen vita gerjesztése lehetőséget teremtene arra, hogy a független, szabad értelmiség hírt adjon létezéséről, ne csak néhány kitűnő író és tudós tegye ezt.

Ráférne ez a munka magyar értelmiségre. És talán még jobban ráférne a magányában, lámpás nélkül sötétben botorkáló, érdekeik vezérelte politikusoknak kiszolgáltatott nemzetre.