Focitörténetek

Pető Péter: Leshatár. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 256 oldal, 2990 Ft

Kevés lelkesítő mondható tehát el a Leshatárról mint regényről. De azért van egy pár kellemes meglepetés. Az egyik ilyen az, hogy olvasható, sőt olvasmányos azok számára is, akik – mint a recenzens – nem értenek a focihoz, sőt nem is igen érdekli őket. Végül is, nem a fociról (a szabályairól, a helyezésekről vagy a taktikai elemekről) van szó a szövegben, hanem az emberi viszonyokról, a folytonos döntési helyzetek okozta szorongásról (meg hatalomról, örömről), a foci körülötti szervezési, üzleti és érzelmi hálókról. Mindez pedig a foci ismerete vagy szeretete nélkül is átlátható, érzékelhető. Másfelől ott a rengeteg finom megfigyelés, amiről fentebb már volt szó: a bírók, játékosok és szurkolók egyaránt ebben a mi közös világunkban mozognak, az ő gondjaik, indulataik, örömeik hasonlóak, mint bárki másé – ha nem törekszik is a szöveg valódi panorámára, nagyon élvezetesek a szilánkok, amelyeket felvillant. Végül pedig a regény biztos kézzel, magától értetődően teremti meg az elbeszélő hangot, annak a futballbírónak a sajátos tónusát, aki főszereplő és mesélő egyben. Van egy sajátos gondolkodásmódja és stílusa, megképződik az olvasó lelki szemei előtt az a kesernyés, olykor indulatos, szorongó, de társasági ember, aki a történeteit mondja, mondja nekünk. Ezzel a figurával magyarázható és menthető az a vicces(kedő) sziporka-halmaz, amiről az imént volt szó: éppen ez a jellegzetes megszólalásmód tartozik a főszereplő-elbeszélőhöz.