Nyomtass te is!

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 17. szám, 2018. április 27.

A Spekuláns emberei címmel a Figyelő „több száz Sorosnak, illetve az általa pénzelt szervezeteknek dolgozó ember” nevét közli. Utoljára a Kádár-rendszer idején a demokratikus ellenzékről készített a titkos­szolgálat listákat, amelyeken ellenzéki barátaimmal együtt díszelegtünk. Amúgy az akkori, III/III-as és a Figyelő-lista között, kitalálhatják, miért, igen jelentős átfedés van. Ismert, hogy a listákon szereplő személyek egy részét kivándorlásra kényszerítették,  sokuknál házkutatásokat tartottak, könyveiket és írásaikat elkobozták, állástilalommal sújtották őket, és a korábban kutatóintézetekkel kötött szerződéseiket is felbontották. Volt, aki öngyilkosságba menekült, mások végleg elhagyták Magyarországot. 

 „Nyilvántartanak, tehát nyilván tartanak tőlünk”, mondaná erre Müller Péter Sziámi. Bevallom, büszkén olvastam, hogy Bálintnak és nekem egész mondatot szenteltek a listaállító „nemtudomkik”: „Bár nem szerepel semmilyen állományban, nem lehet kihagyni Demszky Gábort, az intézmény útját főpolgármesterként egyengető volt szabaddemokratát, ahogy az oktatási miniszterként besegítő, a milliárdos érdekeit ma is képviselő Magyar Bálintot.”

A közös értékek bomlasztása erősödni, a retorika pedig bizonyára durvulni fog, már csak a tábor egyben tartása érdekében is. Az ismétlődés unalmassá tenné a szlogeneket, ezért, ahogy a kampány során már megtapasztalhattuk, a retorikát egyre durvábbra hangolják. Ez óhatatlanul az európai szélsőjobb külső peremére szorítja Magyarországot.

Az, hogy a migránsozó gyűlöletkampány sikeres volt, számomra nem okozott meglepetést. Már tavaly szeptemberben azt mérte a Medián, hogy a megkérdezettek 68 százaléka szerint a migránsok súlyos, közülük 49 százalék szerint nagyon súlyos fenyegetést jelentenek Magyarország számára.  A magyarországi Fidesz-szavazó számára Orbán Viktor a magányos hős, aki megment bennünket mindentől: „Sorostól, Brüsszeltől, ENSZ-től és legfőképpen a beözönlő migránsok millióitól”, írta a HVG legutóbbi számában Kőszeg Ferenc.

Ne feledjük, hogy nem volt ez mindig így!

„Hatszáz éve élünk együtt cigányokkal, és mind a mai napig nem tudtuk integrálni őket... Hatszáz év múlva sem jutunk egyről a kettőre”, mondta Orbán Viktor gondolataira rímelve Lázár János. Itt kell kitérnem arra, hogy véleményem szerint az úgynevezett demokratikus ellenzék is felelős a romákkal kapcsolatos szegregáció fennmaradásáért és a mára kialakult helyzetért. Sosem fogom elfelejteni nekik, hogy a hosszú választási kampány során egyetlen fórumot sem tartottak, a romák emancipációját célul kitűző programot sem írtak. Vagy ha mégis, akkor mélyen hallgattak róla. Hozzátenném még, hogy listáikon és egyéni képviselőjelöltjeik között talán egyetlen roma származásút találhatunk. Nem csoda, hogy a romák a telepeken aktívan jelen lévő fideszes képviselőkre szavaztak szociális ügyekben a törődés látszatát keltő ígéreteiket meghallgatva.

Meggyőződésem, hogy ezen a percepción és kormánypárti beállítódáson változtatni lehetett volna. Számos érvet sorolhatnék, de álljon itt példázatként egyetlen történet. Április másodikán, a Nyomtass te is! terjesztése közben felvételeket készítettem a szlovák határhoz közel eső Karancsság község cigánytelepéről és a háttérben látszó, jó színvonalúan felújított, valószínűleg református templomról. Miközben fotóztam, odalépett hozzám egy kamaszkorú, nyilvánvalóan a telepen élő fiatalember, és megkérdezte, hogy miben segíthet. Kérésemre rövid idő alatt széthordta a lapot, majd megkérdezte, hogy van-e még belőle, mert szívesen bedobálna példányokat a „magyarok” postaládáiba. Bravó, válaszoltam, és átadtam még a szamizdat hetilapból 300 példányt. Néhány nappal később Alsószentmárton, Gilvánfa, Decs romatelepein, Pécsett és Szekszárdon, úton és útfélen, a városközpontokban és a telepeken Horváth Aladárral együtt terjesztettük a Nyomtass te is! „speciális kiadását”. A kampány két utolsó napját Aladárral töltöttem, aki a lapban közölt felhívásával a választáson való részvételre buzdította a telepeken élőket. Előző nap leesett a létráról, eltörte a kezét, és felkötött karral, halk hangon igyekezett mindenkit meggyőzni arról, hogy szükség van rájuk, ne maradjanak otthon, és gondolják alaposan végig, hogy mit is kínál valójában nekik a rezsim.

Érthető a másnapos csalódottság, és az is, hogy beindult a „blame game”, a felelősök keresése. De ne feledkezünk meg arról, hogy Budapesten az ellenzék a mandátumok kétharmadát szerezte meg. 18 választókerületből 12-ben a demokratikus ellenzék jelöltje győzött, Pécsett és Szegeden is, és még három további urbánus körzetben sikerült megverni a Fideszt.

Amennyiben az LMP nem zsarolja meg a jelöltjeit, és azok visszalépnek valamennyi számukra nyilvánvalóan esélytelen választókerületben, akkor a fővárosban további öt mandátumot szerezhettünk volna.

Széles e hazában két különböző politikai kultúra, kétféle értékrend, gondolkodás és életmód él egymás mellett. Ezzel mindig is tisztában voltunk, de talán még soha nem került ennyire éles megvilágításba ez a kétarcúság. Most, amikor az óriási tét, a hatalmas csalódás miatt mindenki a kiutat keresi, biztos fogódzókat, támpontokat kell kutatni. Nem fogok meglepetést kelteni, ha kimondom, hogy Budapestet és a nagyvárosokat tekintem biztos kiindulópontnak.

Április 8. óta az ellenzék holdudvara, a rendszerkritikus értelmiség sem beszélhet a „dolgok állásáról” egyes vagy többes szám harmadik személyben.

A kívülálló szerep tarthatatlanná és anakronisztikussá vált. 

Tudom, hogy  fórumaink és eszközeink igen korlátozottak, de számos példát lehet sorolni, amelyek mind arról szólnak, hogy vannak ebben az országban olyanok, akik úgy gondolják, nemcsak az arcuk megőrzéséért, de a tetteikért is felelősek. Na jó, nem bírom ki, hogy ne írjak le néhány nevet. Mivel szociológusként a roma kisebbséggel foglalkozom, akikre amúgy az ellenzéki pártok egyikének sem terjedt ki a figyelme, ezért ezen a roppant nehéz terepen dolgozó polgári jogi aktivistákkal, Setét Jenővel, Horváth Aladárral, L. Ritók Nórával, valamint Iványi Gáborral kezdeném. De Uszka polgármestereként és a nagyobbrészt romák lakta körzet orvosaként dolgozó Sértő-Radics Istvánt is, az Ámbédkár iskola igazgatójaként működő Derdák Tibort is meg kell említenem. Sértő kevésbé ismert, mint Derdák vagy Ritók, ezért megérdemel itt egy mondatot. Mások számára is példát mutatva, egy keresztény hívőkből álló gyülekezettel együttműködve, minden kínálkozó pályázati lehetőséget kihasználva sikerrel dolgoznak a romák emancipációjáért. Uszkán a parlamenti választási eredmény is példaértékű: listán az MSZP–Együtt–DK a szavazatok 49,7 százalékát szerezte meg a második helyezett Fidesz–KDNP előtt, mely pártszövetségre az uszkaiak kevesebb mint 45 százaléka szavazott, a Jobbik pedig messze lemaradva mögöttük csak 4,1 százalékot kapott. (A község lakosságának 95 százaléka roma, a munkaképes korú uszkaiak mintegy 48 százaléka közmunkás.) 

Nem tudom, mert lehetetlen felsorolni azon civil aktivisták százainak a nevét, akik a különböző karitatív és polgárjogi szervezetekben nap mint nap ugyancsak a romák egyenjogúsításáért küzdenek. Tisztelet és megbecsülés jár nekik, amit a gyűlölet mámorában élő magyar világban nem kapnak meg.

Meg kell itt említenem László L. Jánost, aki kitalálta a Nyomtass te is! szamizdat hetilapot, amelyet már százezres példányszámban nyomtatunk/nyomtatnak és terjesztünk/terjesztenek. Hónapok óta együtt dolgozom Jánossal, és büszke vagyok rá, hogy segíteni tudok.

  Ám sokszor ért csalódás, a Klubrádióban kétszer hangzott el, hogy a lapot terjeszteni délelőtt tízkor a Vígszínház előtti parkolóból indulunk. Be is jártuk az országot, minden nagyvárosba és sok száz kistelepülésre eljutottunk. Mégsem voltam egy percig sem elégedett. Kevesebben voltunk, mint ami ebben a rohadtul nehéz helyzetben elvárható lett volna. Főként nyugdíjasok jöttek terjeszteni, és főként a hétvégeken rendszeresen velünk tartott mintegy kéttucatnyi egyetemi hallgató és diák.

Április másodikán egyedül jártam végig az észak-magyarországi, Ipoly menti községeket. Roppant érdekes volt több száz emberrel beszélni, ugyanakkor kiábrándító volt megtapasztalni, hogy az ellenzéki képviselőknek csak a plakátja lengedez, még a kisvárosok főterein sincsenek standok.

Erősen kasztosodó társadalmunkban az értelmiség kimondott vagy kimondatlan fanyalgással fogadta felkéréseinket. Ez rendben is lett volna, ha felmutatnak valamilyen más eszközt avagy hatékonyabb rezsimkritikus technikát, netán előállnak egy olyan átütő stratégiával, amely előtt fejet kell hajtani, és persze elkezdenek dolgozni érte. De nem így történt.

Amúgy ezt a fajta negligálást és kívülállást jól ismerem, mintegy tíz éven át nap mint nap megtapasztaltam. Bizonyára sejthető, hogy a demokratikus ellenzéknek elnevezett mozgalomban hányan lehettünk. Az elhárítás által ránk ragasztott kifejezéssel illetett „kemény mag” mindössze néhány tucat emberből tevődött össze, és közel állt hozzá egy néhány száz főből álló, a III/III-as ügyosztály által „holdudvarnak” titulált baráti kör. Minket, Kelet-Közép-Európa kisállamaiban élő embereket akkor megsegített a történelem, a szovjet birodalom összeomlott. Most nem segítik az ellenzéket történelmi trendek.

De létezik még mozgástér, amely pontosan akkora, mint amekkorát mi magunknak teremtünk.

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 37. szám, 2023. szeptember 15.
LXVII. évfolyam, 35. szám, 2023. szeptember 1.
LXVI. évfolyam, 20. szám, 2022. május 20.
Élet és Irodalom 2024