Az utolsó (?) 2/3

Lezajlott a 2018-as választás, ahol az ellenzéki miniszterelnök-jelöltek garmadája sok embert hajlamossá tett arra, hogy még a – mostani alkalommal túl optimistának bizonyuló – Medián előrejelzését se vegyék komolyan. A Fidesz újból 2/3-os parlamenti mandátumarányt eredményező győzelmet ért el, amiért a Fidesznek egyoldalúan kedvező szabályok, propagandalehetőségek, anyagi erőforrások mellett sűrűn emlegetik az összes ellenzéki párt egyetemleges felelősségét.

A számszerű eredményeket kicsit alaposabban áttekintve másfajta megközelítés látszik indokoltnak. A – véleményem szerint – figyelembe veendő tények:

– 2014-hez képest a Fidesz 470 ezerrel növelte a támogatóinak a számát, és 90 ezerrel nőtt a határon túliaktól kapott szavazatszámuk is. Az elért szám azonban elmaradt mind a 2010-estől (100 ezerrel), mind a 2016-os migránsozó népszavazástól (670 ezerrel). Ráadásul a népszavazásokon általában kevesebben, csak az ügy, illetve a párt iránt jóval nagyobb elkötelezettséggel rendelkezők jelennek meg.

– A baloldal (a liberális értelmiség egy része által is támogatott MSZP és DK) egyértelműen elvesztette a legnagyobb ellenzéki tömörülés pozícióját (MSZP–DK 18 százalék, Jobbik 20 százalék).

– A baloldal és a Jobbik között nem volt semmilyen visszalépés, de még a vezetők által ösztönzött átszavazás sem, ennek ellenére Budapest 9., 12. és 18. választókerületében a Jobbik-szimpatizánsok átszavazása a baloldali jelöltre két többletmandátumot eredményezett. Vidéken a baloldali szimpatizánsok átszavazása a Jobbik-jelöltekre a választókörzetek felében tapasztalható volt, de – mivel a Fidesz a kistelepüléseken a legerősebb – nem jelentett többletmandátumot.

– A baloldali és középpártok jelöltjeinek visszalépése az LMP jelöltjét olyan választókerületben (Budapest 1.) tudta győzelemhez juttatni, ahol még az utolsó pillanatban elvégzett közvélemény-kutatás sem őt mutatta ki a közös jelöltként való indulás esetén a Fideszt leginkább megközelítő, de még mindig határozottan vesztes kihívóként, és ahol egy egyértelműen baloldali jelöltnek most sem lett volna győzelmi esélye. (És az is kétséges, hogy Rezsiszilárdot az előző választás győztesén kívül más le tudta volna győzni Budapest 17. választókerületében.)

Milyen következtetések vonhatók le ezekből?

– A Fidesz 2014-hez képest határozottan erősödött. Ezt most nem a választási szabályok újabb módosításának – mivel az ehhez szükséges parlamenti 2/3-ot hamar elvesztette – köszönhette, viszont növekedett az addig is nyomasztó médiatúlsúlya (Népszabadság megszűnése, illetve a megyei lapok tulajdonosváltása és a „közszolgálati média” + TV2 tudósításainak még az Echo Tv-t is meghaladó mértékű elszakadása a hétköznapi tényektől). Növelte a támogatottságát a reálkeresetek 6 év óta tartó folyamatos növekedése is. Sikerült kiaknáznia a bevándorlásellenesség témáját is, amely Magyarországon garantáltan többletszavazatokat jelent, hiszen például már 10 évvel ezelőtt is az ország 2/3-a a románok, oroszok stb. mellett nem kért a „pirézekből” sem. Viszont ennek minden mást helyettesítő erőltetése hatásában már túl van a 2016‑os csúcsponton, ahogy negatívan érinthette támogatásukat a korrupciónak az utóbbi két évben különösen látványossá váló szintje.

– Az így elért 47 százalékot meghaladó szavazati eredmény alapján, bármilyen ellenzéki felállás csak egy, a Fidesz ellenében lejtő pálya esetén tudta volna megakadályozni a Fidesz győzelmét. Viszont a jelentősen növekvő támogatottság nem jelent meg a parlamenti mandátumok számának a növekedésében. Ennek oka egyértelműen az ellenzék néhány jó személyi döntése volt, az említett 4 budapesti és egy pécsi választókerületben. Azaz a Fidesz újabb 2/3-ának az elérése a baloldal és a Jobbik választási fellépésén múlott.

Nyilvánvaló, hogy vannak – mindkét oldalon – nem is kevesen, akik számára az átszavazás egyéni vagy családi okokból elképzelhetetlen. Ezt tudomásul illik venni, csak azt lenne jó elérni, hogy akik ilyen helyzetben tudják magukat, azok azzal is tisztában legyenek, hogy mi – lehet – a döntésük következménye. Akik viszont nincsenek ilyen érzelmi csapdahelyzetben, és hajlandók racionális érveket is mérlegelni, azoknak a következőket érdemes meggondolni.

– A Jobbik néppártosodása ugyan korántsem biztos, hogy végleges, és egészen biztos, hogy nem szívből jövő irányváltás, de táborukban az eredeti szellemiséget őrzők ma már egyáltalán nem szélsőségesebbek, mint a Fidesz-tábor egyes hangadói. Arról nem is beszélve, hogy amit a Jobbik induláskor mint elborzasztó dolgot belengetett, annak nagy részét a Fidesz ma már megvalósította. A Jobbik – kényszerű – elfogadása ezért ma már a kisebbik rossz, arról nem is beszélve, hogy nem szövetségkötésről, pláne nem a Jobbik programjának elfogadásáról, hanem egy hasznos taktikai döntés meghozataláról lenne szó.

– A baloldal már 2010-ben elvesztette egy időre az esélyét, hogy meghatározó kormánytényező lehessen, de mostanra már az is világos lett, hogy az ellenzékben sincs meghatározó szerepe, hosszú ideig akár 2/3‑os többség is kialakítható ellenében. Azaz el kéne felejteni azt a magatartást, hogy a tárgyalási ajánlat a közép vagy középjobb pártok számára csak néhány jelöltjüknek az MSZP(DK) listára való, minél jobb helyre történő felkerülése lehet, vagy hogy az MSZP már 46 helyen (a DK javára) + Pécs visszalépett, továbbiakra csak erősen korlátozott számban és csak az utolsó pillanatban hajlandó. Ez csak a hagyományos szavazótábor összetartására, a középen vagy kissé jobbra állók megszólítására esélyes pártok hiteltelenítésére, háttérbe szorítására elegendő (2014‑ben az Együtt, 2018‑ban a Momentum), ami kizárja nagyobb számú újabb szavazó megszerzését.

Lehet más, akár jogosnak látszó kifogásokat is megfogalmazni. Miért nem lépett vissza az LMP jó pár helyen, ahol a szavazóinak teljes átszavazását feltételezve, a baloldali jelölt győzhetett volna? De biztos, hogy az LMP hívei számára az egyetlen út a baloldalra való szavazás lett volna, nem más középpártra – vagy akár a Fideszre – való szavazás, esetleg az otthon maradás? És a kérdés megfordítható: miért nem lépett vissza több helyen – és korábban – a baloldali jelölt? A hatásos tevékenység helyett a kampányban meghirdetett és hatásosnak szánt 13. havi fizetés és társai ígéretek jelenthettek némi többletszavazatot, de 2006 után ez hihető volt? És főleg, mi történne a választás után, ha sikeresnek bizonyulna? A DK határon túliak szavazása ellen indított – sokszor gusztustalan – kampánya mellett ugyan felhozhatók érvek, de ez legfeljebb a baloldalon belüli szavazatnyereséghez vezethetett (a DK magabiztosan vette is a parlamentbe jutás akadályát), viszont szerzett 90 ezer többletszavazatot a Fidesznek.

A reális következtetések levonásának csúszása általában nem okoz mérsékelhetetlen károkat, a jelen helyzetben azonban a jogállam maradványainak (bíróságok, civil szervezetek) kiirtását, a Fidesz-klientúra szélsőséges meggazdagodásának bebetonozását lehetővé tevő parlamenti arányok mellett ez sem kizárható. Mindenesetre az „elmúltnyolcév” alatt a baloldal elindult a thürmeri úton, amikor politikai tevékenységével már nem tud újabb szavazókat szerezni, választási tevékenysége elsősorban potenciális szövetségeseinek a kiszorítására irányul, de törzs­szavazóinak a kihalásával folyamatosan eljelentéktelenedik.