A megszólítás okán

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 15. szám, 2018. április 13.

Alighanem igaz a mondás, aki félre akar érteni valamit, félre is érti.

Eredeti írásom első felében egyebek közt azért bíráltam Várhegyi Évát, mert pontatlanul tárgyalta az állam-piac kettősséget (Illúziók érdemi vita nélkül, ÉS, 2018/11., márc. 14.). Csillag pontosabban fogalmaz, de a lényegét illetően talán még nagyobbat téved: nála a válság mintha természeti törvény lenne, amit magyarázni lehet, de megváltoztatni (megelőzni) nem (A cifra szolga, ÉS, 2018/14., ápr. 6.). A társadalmi-gazdasági válság létrejötte azonban nem független a kor emberének gondolataitól (ideológia) és cselekedeteitől (gazdaságpolitika). Vegyünk két idézetet mind a kettőre a 2008-as válságot megelőző évekből:

„A makro közgazdaságtan győzedelmeskedett... A visszaesések megelőzése (...) amely alapvető feladata (...) lényegében megoldást nyert”Robert Lucas Nobel-díjas, az Amerikai Közgazdasági Társaság elnöke, elnöki beszéd, 2003.

„A gazdasági tájkép egyik leglátványosabb jellemzője az elmúlt húsz évben a makrogazdasági volatilitás csökkenése (...) Én azt gondolom, hogy a korábbinál jobb monetáris politika – ha nem is egyedüliként – de fontos szerepet játszott a Nagy Mérséklődésben. (...) Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a makrogazdasági volatilitás csökkenése elsősorban szerencse dolga lett volna...” – Ben Bernanke, az amerikai jegybank igazgatóságának a tagja, 2004.

A kor uralkodó közgazdasági elmélete és az arra épülő gyakorlati gazdaság- és monetáris politika nem utolsósorban a tudás és a biztonság hamis illúzióját keltve nagy szerepet játszott a 2008-as, utóbb egzisztenciálissá fokozódott válság kirobbanásában. Ezt írtam, és erre messze nem elégséges válasz az arányok tologatása, ahogy Csillag István is teszi.

Első írásomban a privatizáció nem megvitatandó téma volt, hanem példa, vagy még inkább tünet, ami szerintem Csillag István és Mihályi Péter gondolkodására (is) jellemző. Szerintük a dolog lényegét tekintve minden úgy volt jó, ahogy volt, jobb nem is lehetett volna. Ez utóbbival egyébként egyetértek: az adott korlátok között – közéjük értve az ismeretlen terepre lépő döntéshozók ideológiai és szakmai korlátait is, amit egyébként helytől és időtől függetlenül valóban természetesnek tekinthetünk – ez volt a legjobb privatizáció. Ha azonban közel negyed évszázaddal később sem vagyunk hajlandók bármennyire is kritikus vizsgálat alá venni saját korábbi ideo­lógiánkat és gyakorlati tevékenységünket, megengedni azt, hogy az akkor elhangzó kritikák részben vagy egészben helyénvalók voltak még akkor is, ha sok más szempontból elfogadhatatlan emberek szájából hangzottak el; nos, akkor – hogy én is egy klasszikust idézzek – olyanok leszünk, mint a Bourbonok, akik semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Ez az az attitűd, amit Orbán ürügyén (is) bírálok.

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 13. szám, 2018. március 29.
LXII. évfolyam, 11. szám, 2018. március 14.
LXI. évfolyam, 50. szám, 2017. december 15.
Élet és Irodalom 2018