Sikeres privatizáció?

„Mi – azok, akik annak idején a nemzeti vagyonkezelő intézményekben a privatizációért feleltünk – ezt egészen másképp láttuk. Martonyi János, az Antall-kormány (a Németh-kormány, TI) privatizációs kormánybiztosa 1992‑ben igen találóan fogalmazta meg döntéseink algoritmusát: »A lehető legnagyobb mértékű készpénzfizetés a vevői elkötelezettség legnagyobb garanciája.«” Bátorságra és erős jellemre vall a privatizáció egészéért felelősséget vállalni, különösen a kutató részéről, aki hihetetlen mennyiségű adatot ismertetett máig egyedülálló privatizációs lexikonában. A kilencvenes évek piacgazdasági fejlődése valóban robusztus volt, bizonyíték erre a magángazdaság dinamikus megerősödése, a hatékonyság rohamos emelkedése, a beáramló külföldi tőke mennyisége, a legutóbbi háború anyagi katasztrófájához hasonló tranzakciós áldozat viszonylag gyors feldolgozása. Mindez a rendszerváltás körüli intézményi reformok pozitív összhatása, benne a magánosítás következménye is. Mégis: a privatizáció önmagában nem sikertörténet, erről szeretnék pár gondolatot megfogalmazni.

A szocialista gazdaság végjátékának fontos eseménye a vállalati tanácsi rendszer, a korszerűsített társasági törvény bevezetése. A nyolcvanas évek második felében a külföldi adósság már hatalmas méretű és rosszul kezelhető, pár év alatt meg is duplázódott. A költségvetés reménytelen helyzetét a kiadások lefaragásával próbálta enyhíteni. Radikális környezeti változások nélkül a restrikció rontotta a vállalati szféra esélyeit a kibontakozásra, tehát önmagukat kellett menteni: ez a vállalati tanácsok által megkedvelt és a társasági formulákat ügyesen alkalmazó spontán privatizáció filozófiája. Ugyanakkor a spontán privatizációval szemben hatalmas ellenállás alakult ki, megerősödött a központi privatizáció igénye, amelynek fő gondolata, hogy működő költségvetés nélkül nincs gazdasági élet, és ha egyszer a vállalatok részeit eladják, akkor abból a költségvetésnek (mint az állami tulajdonos képviselőjének) méltányos rész jár. Végül a média spontánprivatizáció-ellenessége is hozzájárult, hogy 1989 őszén a kormány engedélyezte a központi privatizációs szervezet létrehozását.

A kezdeti Állami Vagyonügynökség több ponton különbözött utódaitól, amelyeknek ténykedését Mihályi Péter sikeresnek gondolja. (Utólagos értékelés, ÉS, 2018/12., március 23.) Az „ügynökség” kifejezés alárendelt szerepre utalt. A feladat a kijelölt vállalatok értékesítésének megszervezése volt. Támogatásként felkészült külföldi tanácsadókat vettünk fel. Az „állami” szó pedig a „nemzeti” szerényebb, dolgosabb változata volt. Az induló ÁVÜ a privatizáció mellett átmeneti vagyonkezelési feladatokat is kénytelen volt átvenni, de a szerény számú vállalat miatt a feladat nem látszott különösebben problematikusnak. Pedig kezdettől fogva az volt. Ma úgy látom, hogy az ÁVÜ-t megalapozó törvény alapvető tévedése, hogy az állam társaságban szervezett vagyonát sorolta alá, nem pedig egyedi határozattal, értékesítési feladattal jelölt ki vállalatokat. A társasági formában lévő vagyon kezdetben csekély volt (a bankok feletti rendelkezési jogokat informálisan, de azonnal átadtam Rabár Ferenc pénzügyminiszternek, nálunk semmilyen szaktudás nem volt).

A privatizáció konfliktusokkal terhelt intézményi környezetben folyt. Az ágazati minisztériumok a szakmai irányítást látszólag megtartották, csakhogy pénzt már alig osztottak, érvényes és támogatott iparstratégiai irányokat nem jelöltek ki. A vagyonnal kapcsolatos felügyelet az ÁVÜ-höz került. Az Antall-kormány megszüntette az önkormányzó vállalati formát, minden állami vállalat társasági formát kapott, vagyis besorolt az ÁVÜ alá. Az ÁVÜ irdatlan, kezelhetetlen vagyonkezelési feladattal került szembe, nem beszélve a nagyságrendekkel megugró privatizációs elvárásokról. A kormány is érezhette a privatizáció/vagyonkezelés konfliktust, ezért létrehozta az Állami Vagyonkezelő Rt.‑t, amely a tartós állami vagyonkezelésben maradó (nagy)vállalatokat irányította. A cél (vélhetően olasz mintára) egyfajta állami szuperholdig volt, amely felhatalmazást kapott volna szektorális és nagyvállalati stratégia alkotására, fejlesztésekre, miközben nagy állami megrendelések révén javítja azok versenyképességét, és a foglalkoztatottságban is pozitív szerepet kap. Az ÁV Rt. azonban megbukott, önálló intézkedésekre nemigen nyílt módja, irányítása vészesen amatőrnek bizonyult. Legfőbb problémája mégis a kormány nagyfokú érdektelensége lehetett a tartós vagyonkezeléssel szemben. A kormánynak pénz kellett, nem ipari terv. A vagyonkezelés tehát nem éppen sikertörténet.

A privatizációs szervezet a költségvetés kihelyezett tagozataként működött, és politikai nyomás alatt állt. A felpörgő tranzakciók ontani kezdték a bevételt, ezt azonban nem az államadósság csökkentésére, hanem politikailag jövedelmezőbb (gyakran indokolt) területek finanszírozására használták. Végül is így történt meg, hogy az elmúlt harminc évben a privatizációból, a tőkebeáramlásból, az EU-támogatásokból és a hazautalásokból összeálló legalább 60–80 milliárd euró bevétel sem volt elég a szükséges reformokra és intézményi átalakulásokra az egészségügyben, a közlekedésben, a hadiiparban és az oktatásban. Ez sem éppen sikertörténet.

Kockázatosnak látszott a saját tőkével alig rendelkező magyar tulajdonosok „kinevelése”. A szocializmus kis maszekjaiból nem termett burzsoázia, a tőkések természetesebb „keltetőhelye” a vállalati tanács és környéke volt, ám mindez megsemmisült. Az erőltetett ütemű privatizációban magyarok kezdetben alig rúghattak labdába, így, aki tehette politikai, szívességi tőkét gyűjtött. Fontos szektorokban (bank, autógyártás) nem annyira a privatizáció, mint inkább az állam kivonulása és az új befektetők tőkebehozatala adta a gazdasági fellendülés hátterét. Ugyanez az állami kivonulás jelentős ipari hagyományok nyom nélküli megsemmisülését is okozta (például MOM, Ikarusz, Ganz, hadiipar).

A kezdeti privatizációt az apparátus kényelme, a költségvetés pénzigénye és a politikai vakság egyvelege tartotta nyomás alatt. Az ún. kisprivatizáció (boltok, patikák, cukrászdák stb. értékesítése) megbukott, mert az apparátus nem tudta kezelni a kereskedelmi egységek egyenkénti eladását. Egyszerűbb, jövedelmezőbb volt egész láncokat eladni (szállodák, közértek, kereskedelmi szolgáltatók), ezzel néhány nagy tulajdonosnak óriási befolyást engedtek, ám az ottani dolgozók vagy az eredeti tulajdonosok, kereskedők ezrei az első percekben kiszorultak a vagyonosodásból. A privatizációs folyamat polgárosító hatása minimálisra csökkent, holott itt nagyon is kézre esett volna a hazai tulajdonosi réteg támogatása.

Az 1992-es „visszaállamosítás”, az állami felügyelet teljes visszaállítása, lehetővé tette a tömeges privatizációt, és ahhoz is hozzájárult, hogy a szocializmusban (vagy annak dacára) felhalmozott vezetői kultúra percek alatt megsemmisüljön. Ekkor már nem is érdemes összehasonlítani egy magyar állami vezető és a nyugati manager döntési kompetenciáit. A nyugati állami-tartományi tulajdonban lévő vállalatok aktívan részt vettek a kelet-európai privatizációban, miközben magyar társaik, meghúzva magukat, az ügyintéző privatizációs tisztviselő jóindulatában reménykedve, igyekezték elkerülni kirúgatásukat. A tisztviselők pedig elsősorban értékesítésben gondolkodtak: eladni, letudni a gondot, felvenni érte a jutalmat. Csőd vagy eladás, ez a két szín szerepelt a palettán. Menedzsmentszerződést szinte soha nem kötöttek, sem külföldivel, sem magyarral. Holott a jól vezetett, átalakított, piacra szabott vállalat jövedelmet termel, és vélhetően jobban is értékesíthető.

A privatizáció, megfontoltabb tempóban, megfelelő, felelős magatartást mutató állami környezetben, a vagyonkezelési szaktudás megteremtésével sokkal jobb eredményeket hozott volna. A „vagyonminisztérium” (ÁVÜ és utódja) nem helyettesítette, inkább visszaszorította az állam szakapparátusi tudását. A privatizációs bevételek alig látszottak meg az adósságszolgálaton, holott éppen a terhek csökkentése volt a központi privatizáció fő érve a vállalati kezdeményezésű privatizációval szemben. Úgy tűnik, az első évtized alatt több államtalanítás történt a szükségesnél, vagyis az állam nem csak eltúlzott méretű tulajdonát értékesítette vagy hagyta csődbe menni, hanem a kényelmes bevétel okán annál sokkal többet, miközben a modern államra jellemző funkcióit nem tanulta meg. Nem kapott új profilt a kutatás, az innováció, nem születtek rendszerszintű programok a már említett oktatás, közlekedés, egészségügy vagy éppen a mezőgazdaság területén, hiányzott a megfelelő távlatú gondolkodás a lakásszektor kezelésében. A privatizációt nem ölelte körül alkalmas iparpolitika, a foglalkoztatási-továbbképzési és szociális feladatokról nem beszélve, jóllehet minderre már a nyolcvanas évek végén, tehát a privatizációt megelőzően is nagy szükség lett volna. Az állam nemcsak államtalanította, hanem agyatlanította is önmagát, produkciója gyatra és fantáziátlan volt. A pénz elment, az adósság meg nem ment el. Nem tűntek el a régi problémák az imént említett szektorokban. Sikertörténetnek nevezni mindezt több jóindulatra van szükség, mint amit most össze tudok szedni.

(A szerző az ÁVÜ első ügyvezető igazgatója)