Valaki végre

...megírta Budapest közigazgatásának tarthatatlanságát. (Gerő András: Budapest és a magyar állam, ÉS, 2018/7., február 16.) A kiváló történész 1873-ig megy vissza az időben, amikor Buda, Pest és Óbuda egyesült, és 10 kerületből állott a főváros. Megemlíti a báró Podmaniczky Frigyes vezette Fővárosi Közmunkák Tanácsát, mely a fordulat évéig volt jelen a közéletben, vagyis 1948-ig. Továbbá javasolja, hogy ezt az intézményt vissza kellene állítani, amely ugyan átlépne az önkormányzatiságon, de az egységes főváros dönthetne a nagyobb lélegzetű állami beruházásokról, mert megkerülhetetlen lenne a fönt említett hivatal szakértői, várostervezési véleménye.

Budapesten nem történt meg a rendszerváltás. A tanácsok helyett ugyan szabadon választott önkormányzatok fungálnak, de huszonhárom kerület konglomerátumában. 1950 óta létezik ez a „vízfej”; a huszonharmadik kerület úgy jött létre, hogy Soroksár levált Pesterzsébetről, és önálló kerületi státust kapott. Az eredeti Budapest 1950 előtt 14 kerületből állott, Zugló volt a legkülső település. Ebben az egységes tömbben aligha találunk két egyforma nevű utcát. De miután a korabeli agglomerációt ehhez a 14 kerülethez csatolták jobbára gyűrűs alakban, nevetséges, de Budapesten 17 Kossuth vagy Kossuth Lajos utca, tér van, Széchenyiből 15, Deák Ferenc is ott lohol mögöttük a maga 11 közterületével. Mint a Budapesti Városvédő Egyesület alapító tagja már 1990-ben jeleztem, hogy a mesterségesen a fővároshoz ragasztott kerületeket le kellene választani, és szerte a világban jól ismert rendszerként elővárossá kellene tenni őket! Megtartván önkormányzatukat, a városházat, polgármesterüket. Budapest-Csepel, Budapest-Újpest, Budapest-Budafok-Tétény és így tovább. Az egységes 14 kerületben meg lehetne szüntetni a polgármesteri hivatalokat, helyükbe léphetnének a Gerő András által is említett „elöljáróságok”, a helyi ügyeket intézendő. Már manapság is a legtöbb ügyintézés – jogosítvány, rendszám, személyi okmányok – az épületen belül, de a kormány fennhatósága alatt működik. Ha a 14 kerületből álló „mag”-Budapest dönthetne saját sorsáról, nem eshetne meg többé olyan  csúfság, mint hogy a Kálvin téren magasodó üvegkazlakról nem a főváros döntött, hanem a nyolcadik kerület! Nem messze ettől a helyszíntől, a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán nem épülhetett volna föl az East-West Business Center, a Kossuth-díjas építész, Zalaváry Lajos egyébként szenzációs háza 1991-ben, amely megmutatja, hogyan is kell összehangolni a már beépített területtel az újat, majdnem „testvére” a vele szemben álló Hültl Dezső-féle „óraház”. A 95 évesen elhunyt művészt nemrég temették Óbudán, ahol kialakulni látszik egy parcella nagyjaink (Göncz Árpád, Czeizel Endre, Csoóri Sándor, Zalaváry) emlékhelyeként.

A budapestiek jól emlékezhetnek arra, hogy a már említett sarkon üres telek  ásítozott, néhány ecetfa szédelgett a füstöt okádó buszmegállóban. Gróf Grassalkovich a fővárosnak ajándékozta avval a megkötéssel, hogy az itt elbontott Nemzeti Színház helyére épüljön meg az új, vagyis a telek a Nemzeti örökös földdarabja! Józsefváros önkormányzata nemigen foglalkozott evvel, ide épült hát, ami ma is látható. Még azt sem lehetett megakadályozni, hogy a beruházó egyszerűen kivegye a sarok föl-alá szálló üvegliftjeit, hogy nagyobb legyen a hely. Most, főleg sötétben a világos irodák üvegfalainak támasztott szatyrok éktelenkednek. Belerondítanak a városképbe. Ha ismét lenne Fővárosi Közmunkák Tanácsa, akkor bizony megtagadhatná az ilyen átalakításokat, no meg kevesebb üvegkocka rondítaná gyönyörű Budapestünk testét.

Apró változtatásra mindenképpen szükség lenne. Budapest történelmi Belvárosa a Duna–Vámház krt.–Múzeum krt.–Károly krt.–Deák Ferenc utca által határolt terület. Ez lehetne újra a negyedik kerület! Kissé ki lehetne tágítani a József Attila utcáig, és máris ott volna az Elöljáróság épülete, a mai Belváros-Lipótváros Önkormányzata. Északra csak akadna ház a Lipótvárosnak is... A további terület, ha már így alakult, hát az Újlipótváros maradna a XIII. kerület része.

Az elővárosok ugyanazokkal  a jogokkal rendelkeznének, mint eddig – gondolok itt a közlekedésre és minden infrastruktúrára –, és be kellene valamennyit fizetniük a közös költségvetésbe. A maradék pénzt meg helyben költhetnék el, szabadon, mert önállóak lennének, önállóbbak, mint bármikor a hatvannyolc éve fönnálló, rosszul kreált Nagy-Budapest történetében.