Utólagos értékelés

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 12. szám, 2018. március 23.

Felcsuti Péter a progresszív hazai baloldal számos jeles képviselőjének gondolatát öntötte írásba, amikor az ÉS hasábjain (Illúziók érdemi vita nélkül, ÉS, 2018/11., március 14.) több kérdésben is vitába szállt a Várhegyi Éva által, az 1968-as új magyar gazdasági mechanizmus 50. évfordulója alkalmából írt tanulmánnyal. Felcsuti cikkében szinte egyetlen gondolat sincs, amivel egyetértenék, de jelen írásomban csak egy témakörre szorítkozom. Arra az érvelésére, miszerint az „Orbán-kontextusban” – vagyis a miniszterelnök három cikluson át tartó kormányzása fényében – mindenkinek el kellene ismernie Orbán igazát amiatt, hogy elsőként kritizálta a 90-es évek magyar privatizációját és a külföldi tőke „térhódítását”.  Én a hazai privatizáció történetét és a külföldi tőke „beengedését” ebben az Orbáni kontextusban éppenséggel pont fordítva értékelem. S minthogy a 90-es évek közepétől magam is közvetlen részese (egyik lebonyolítója) voltam a folyamatnak, nemcsak a mai személyes véleményemet szeretném megfogalmazni, de az akkori privatizátorok akkori véleményét is.

Abban Felcsutinak tényszerűen igaza van, hogy a Fidesz politikai dokumentumaiban – az 1996-ban kiadott vitairatban és az 1998-as választási programban – már ott szerepelnek a privatizációt és a külföldi tőke térnyerését bíráló gondolatok, és szólnak érvek amellett, hogy ma is ezen az állásponton van Orbán. Akár konzekvensnek is mondhatnánk, ha megfeledkeznénk arról a tényről, hogy Orbán – mint majd minden kérdésben – ezekben az ügyekben is másképpen beszél Budapesten, mint Berlinben és Brüsszelben. S tucatnyi példát lehet sorolni az elmúlt 8 évből arra, hogy mindeközben Orbán milyen szívességi adok-veszek üzleteket köt a külföldi tőkével: a MOL 22 százalékos részvénycsomagjának visszavásárlása, Paks-2 szerződés, a 4G-s  mobilfrekvencia eladása, az E.ON gázüzletágának visszaállamosítása, a Budapest Airport részvényeinek eladása, MKB és Budapest Bank államosítása stb. Mára sokan – így láthatóan Felcsuti is – elfeledkeztek arról, hogy ezekben az 1990-es évek végén megjelent Fidesz-dokumentumokban új felismerés alig akadt; egyfelől Csurka István és Torgyán József, másfelől a Munkáspárt, a szakszervezetek és a hozzájuk közel állók, hagyományos baloldali érveit ismételték csupán. Igen emlékezetes módon Csurka már az 1987-es lakiteleki tanácskozáson ilyetén módon érvelt: „a nemzeti katasztrófa az lesz, ha ez a nép pincérnemzetté válik a saját hazájában”. Ami úgy volt értendő, hogy a külföldiek által irányított Eldorádóban a magyarok nemhogy tulajdonosok, de vendégek sem lesznek, legfeljebb pincérek. És ezt a mantrázta Csurka a Vasárnapi újság hullámhosszán heti rendszerességgel a 90-es évek első felében is. A baloldali értelmiségiek közül ez idő tájt Szalai Erzsébet írt és nyilatkozott legtöbbet arról, hogy az ország dél-amerikai jellegű banánköztársasággá alakul.  A mából visszatekintve csak csodálni lehet Tamás Gáspár Miklós hetedik érzékét, amivel már 1991 áprilisában észrevette és a Népszabadságban le is írta, hogy Orbán Viktor pálfordulásra készül. „A Fidesz vezetőinek fiatal, éhes konkvisztádorokból álló vasfegyelmű kis csapata az antidemokratikus közhangulatra épít, és azt az új populizmust képviseli, melynek eredete a szélsőbal- és szélsőjobboldali romantikus kultúrkritika történeti ködébe vész.” 

Felcsuti azt tartja fontosnak hangsúlyozni 2018-ban, hogy Orbánnak annak idején igaza volt, amikor a hazai privatizációs gyakorlatot azzal bírálta, hogy nem biztosította a „magyar érdek” elsőbbségét. Mi – azok, akik annak idején a nemzeti vagyonkezelő intézményekben a privatizációért feleltünk – ezt egészen másképp láttuk. Martonyi János, az Antall-kormány privatizációs kormánybiztosa 1992-ben igen találóan fogalmazta meg döntéseink algoritmusát: „A lehető legnagyobb mértékű készpénzfizetés a vevői elkötelezettség legnagyobb garanciája.” Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy a privatizáció a korrupció melegágya lehet, ezért a szocializmusból ránk maradt 30-40 nagy értékű óriásvállalat, pénzintézet, infrastruktúravállalat esetében szándékosan úgy írták ki a pályázatokat, hogy a végső döntés vitathatatlanul objektív alapon szülessen. A bankgaranciával lefedezett készpénzhez képest ugyanis minden más – az üzleti tervben felvázolt fejlesztések, foglalkoztatási és környezetvédelmi garanciák – csak vevői ígéret, amit a vevő a tulajdonba jutás után vagy be fog tartani, vagy nem.  Természetesen tudtuk, hogy a készpénzes verseny a külföldi cégeket juttatja előnyhöz, de a korrupció minimalizálásának ez volt az ára. Annak fényében, ahogy az Orbán-kormány a vagyoni ügyeket 2010 és 2018 között kezelte, ma is csak azt tudom mondani, hogy igazunk volt.  Egyébként a releváns nemzetközi összehasonlítások is ezt mutatják. A balkáni országokban vagy a szovjet utódállamokban, ahova a külföldi tőkét hosszú időn át nem akarták beengedni, sokkal több volt a korrupció, és a helyzetbe hozott hazai vállalkozók sokkal kevesebbet tettek hozzá a szerkezetváltáshoz, modernizációhoz. A 90-es években Magyarország minden mutató és minden komoly elemzés szerint élen járt a rendszerváltásban.

Azt is ezerszer végiggondoltuk, hogy azok a jogi konstrukciók, amelyek a hazai befektetőkre lettek szabva – és sok ilyen volt, ld. E-hitel, kárpótlási jegyes vásárlás –, a sikeres privatizáció és átstrukturálás után arbitrázs üzleteket fognak eredményezni. Magyarán az fog történni, hogy a kedvezményes módon megvásárolt kis- és közepes méretű vállalatokat a hazai tulajdonos busás haszonnal külföldi befektetőknek fogja értékesíteni.  Egyébként ezt nem volt nehéz előre kitalálni, számos esetben azt láttuk, hogy a melldöngető magyar vevők nyilvánvalóan külföldi befektetők strómanjai voltak. Éppen ezért volt érvényben 2010-ig az a stratégia – és ezen sokat az első Orbán-kormány (1998–2002) sem módosított –, hogy a nagy cégekhez külföldi befektetőt kell keresni, és csak a plusz-mínusz nulla értékű kis és közepes cégek esetében lehet tömegszerűen úgy privatizálni, hogy abból a külföldi vevőket kizárjuk.  Amíg nem lettünk EU-tagok, addig ez jogszerű is volt.

A nagyságrendek miatt fontos felidézni azt is, hogy a 90-es években ment végbe a 800 ezer állami lakás privatizációja is, s mint az jól ismert, ehhez a vagyonhoz a hazai lakosság igen-igen jelentős kedvezménnyel jutott hozzá. A korabeli becslések szerint a teljes vállalati vagyon nettó értéke (vagyis a tartozások leszámításával) a rendszerváltás idején körülbelül 2000 milliárd forint volt. Átlagosan 1 millió Ft/lakás támogatási összeggel számolva a kizárólag magyar állampolgárokra korlátozott bérlakás-privatizáció akkori árszinten 600–700 Mrd Ft-nyi transzfert jelentett az érintett családok, azaz 1–1,5 millió ember számára.  A bérlőknek eladott lakások számottevő része – kb. 130–140 ezer lakás – már az 5 éves továbbértékesítési moratóriumot megelőzően is piacra került. Vagyis az implicit támogatás gyorsan készpénzre, azaz befektethető tőkévé váltható lett. Ennyit a magyar érdekek elhanyagolásáról. Ha meg akarjuk érteni, hogy Csurka és Orbán uszító kormányellenes kampányai ellenére miért fogadta el a 90-es években a közvélemény igen jelentős része a kapitalizmusra való áttérés hazai modelljét, akkor sohase feledkezzünk el a lakásprivatizáció történetéről.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 7. szám, 2024. február 16.
LXV. évfolyam, 15. szám, 2021. április 16.
LXIV. évfolyam, 44. szám, 2020. október 30.
Élet és Irodalom 2024