SZÉCHENYI NAPLÓJÁBÓL
PÁRATLAN OLDAL - LXII. évfolyam, 12. szám, 2018. március 23.Egy óra hosszánál tovább tart, mire a tavat keresztül lábaljuk. Hol süppedő mocsarat, hol meg térdig, sőt hellyel-közzel hasig érő vizet járunk. (...)
Hamarjában összekotyvasztott kis vacsora után elnyújtózunk táboriágyunkon. (...)
Annyi írnivalóm lenne, de olyan kínszenvedés ez ilyenkor, lehetőleg rövidre kellett szabnom. A moszkítók majd felfalnak, ezernyi pillangó, bogár potyog papírra, szemembe, szájamba. (...)
A helyzet kétségtelen, Szimba, az oroszlán bent van a tüskésben! Embereink kézzel-lábbal integetnek, hogy jöjjünk. Szaladok feléjük. De egy arasznyi tüske cipőmön keresztül talpamba fúródik, meg sem bírok mozdulni, fél lábon állok, gólya módra. Két társamra támaszkodva le a cipőt, ki a tüskét, fel a cipőt, és már rohanok is tovább.
A kérdéses bozót még a kefénél is sűrűbb, és teljesen átláthatatlan. Az emberek kimagasló bokorra mutogatnak, szerintük az oroszlán az alá húzódott. Néhány követ hajítottunk oda, hátborzongató ordítás a válasz. (...)
Beszélni most nem lehet, még suttogni sem. De kísérőm lapuló helyzete elárulja, hogy akit várunk – közeledik! Hatalmas, fekete árnyék, nesztelenül mozgolódik a kitett dög körül. Noha alig néhány lépés köztünk a távolság, teljes a csend. Olyan hangtalanul oson a súlyos testű állat, szinte kísértetnek tetszik.
Halk csoszogás: most hozzányúlt a zebrához, el akarja húzni... Centiméterenként emelem arcomhoz a fegyvert. Egy ügyetlen mozdulat: a puskatus a nyakamon lógó távcsőhöz koccan. Rekedt böffenéssel ugrik el az oroszlán a dögtől. Észrevett! Így elkontárkodni a dolgot!
A nagy, fekete árnyék azonban ismét ott imbolyog a dög mellett. Most újra ránt egyet a zebrán. Belé is harap alaposan, recseg a foga közt a zebracsont. Arcomnál a fegyver. De az oroszlán most szemközt áll, így bizonytalan a lövés, várnom kell, míg az oldalát mutatja... Most fordul... A nagy árnyék közepébe célozva elhúzom a ravaszt. Velőt rázó ordítás, érzem, hogy jó helyre szaladt a golyóm.
Vagy nyolcvan lépésre vonszolja el magát. Onnét hallatszik fokozatosan gyengülő, mindinkább ritkuló hörgése. (...)
Ezerféle lehetőség kergetőzik a fejemben. Odamenni nem merünk, hátha eleven még, s a sötétben hegyibénk ugrik, vagy pedig leselkedő párja támad ránk.
Szívszorongva forgatom a keresőlámpát jobbra-balra, bozótról bozótra jár a fénycsóva... Ott van! Megvan! Ott fekszik a lámpasugár ezüstös fényében a fekete sörényű hímoroszlán. Irdatlan nagy állat, hatan is alig győzzük felhúzni a kocsira. Mire nagy nehezen felrángatjuk, végigfekszi az egész kocsit. Tele van vele a teherautó. (...)
Istvánnak [gróf Károlyi István] reggel kitűnő szerencséje volt. Alig hagyta el a tábort, két erős bivalybikával botlott össze, és meg is lőtte mind a kettőt. Hatkor indult el hazulról, fél hétkor már feküdt a két bikája, hétkor már ő is feküdt az ágyában. Most legalább megmutatta, hogyan kell úri módra vadászni. Nem pedig ahogy én szoktam, naphosszat a lábamat koptatni.