Ki beszél és kihez beszél?

A vers beszélője anyanyelve közösségéhez szól, ugyanakkor próféták utódjaként int felvilágosító szózatában. A vers címzettje, a kollektívum megjelölése olyan benyomást is kelthet, mintha valaki kívülről szólna egy másik entitáshoz. Ennek ellentmond, hogy Berzsenyi azonos cím alatt belülről írt, a nemzet részeként, intő szónokként, szellemi iránymutatóként kiemelkedve, megszólítva népét. Füst verse ugyanakkor nyíltan reflektál távoli származására is, amikor a vers beszélője így fogalmaz: „vedd a Libanon / Ős cédrusát, e háromezeréves szűzet, – rá hivatkozom, mert / onnan vándoroltam egykor erre”. Bizonyos kívülállás jellemzi, egy másik hagyományból eredeztetettség, talán a relatív kívülállásból eredő tisztánlátás, és az „Én prófétáktól származom” mély öntudata, másrészt legitimációs kívánkozás és az elfogadás/megértés iránti vágy.

Miközben egyes szám második személyben, bensőségesen, személyesen szólítja meg a kollektívumot, a cím többes száma ellenére felmerülhet, hogy a vers beszélője önmagához beszél, hogy az antiszemita megvetés ellenére ne uralkodjon el rajta az idegenségtudat, a viszont-gyűlölet, ne veszítse hitét az anyanyelvben, magyarságában, ne forduljon vissza az azonosságvállalás útján, ha mások el is fordulnak tőle.