Illúziók érdemi vita nélkül

Zavarba ejtő írást tett közzé Várhegyi Éva (Illúziók bűvöletében, ÉS, 2018/9. március 2.). Ha – mint ahogy a szerző a bevezetőben jelzi – szubjektív visszatekintésben van szó arról, ki miben és hogyan tévedett az elmúlt évtizedek során, a dolog nem kritikai választ, inkább egyetértő bólogatást igényel. Én is „együtt tévedtem” Várhegyivel és sok nagyon okos emberrel a szocializmus megjavíthatóságát illetően, igaz, ellentétben vele nem voltak illúzióim a Magyarországra belépő külföldi tőke természetét (motivációit, elvárásait) illetően, ami persze alighanem akkori bennfentes pozíciómmal magyarázható. Voltak azonban illúzióim/tévedéseim más kérdésekkel kapcsolatban (elsőként a devizahitelezés jut eszembe, mint amivel a legközvetlenebb viszonyban voltam), amiket illetően viszont talán Várhegyi Évának nem voltak illúziói.

Akárhogy is, tévedni emberi dolog. Nem dicsőség, többnyire nem is szégyen, a fontos, hogy képesek legyünk felülvizsgálni korábbi, tévesnek bizonyult álláspontunkat. És persze az is, hogy a tévedés jogát mástól se vitassuk el. 

Az írás nagyobb részét ebben a hangulatban olvastam azt gondolva, hogy a szerző ezen a ponton akár meg is állhatna, de nem így tett; az utolsó részt mások – főként Orbán Viktor – állítólagos vagy valós illúzióinak szenteli. Ennek során azonban meglehetősen vitatható gondolatokat fogalmaz meg a 2008-as válságot megelőző évtizedekről és szélesebb értelemben a kapitalista piac és az állam viszonyáról. Ez az egyik ok, ami válaszra késztet.

A „liberális piacgazdaság minden másnál hatékonyabb működésében való hit sokakban megrendült” kifejezés elég nehezen megfogható, ezért csak a következő szövegrészek alapján gondolhatjuk, hogy a szerző nem tartozik e sokak közé. Ha így van, kár, mert lenne oka rá. Ma már ugyanis a közgazdászok között egyetértés van például abban, hogy a szerző által dicsérően említett tőkepiaci liberalizáció és a makrogazdasági instabilitás között oksági kapcsolat van.1 1970 és 2007 között, tehát nagyjából abban az időszakban, amikor az országok többsége liberalizálta tőkemérlegét, 124 rendszerszintű bankválságra, 208 valutaválságra és 63 szuverén adósságválságra került sor.2 Hasonlóképpen ma már az is szakmai közhely, hogy a 2008-as válságot megelőző évtized gazdasági növekedésének alapjául a fejlett országokban nem a termelő beruházások fenntartható bővülése, hanem a lakossági és a vállalati szektor példa nélkül álló eladósodása és az ennek nyomán kialakuló eszközárbuborék szolgált. A fejlett világ országainak – közvetlen adófizetői pénzekben és elmaradt növekedésben számolva – óriási árat kellett fizetniük a „liberális piacgazdaság minden másnál hatékonyabb működésében való hitért”, miközben drasztikusan megnövekedtek a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek a különböző társadalmi csoportok között.3-4

A kapitalista piacgazdaság viszonyai közepette érthetetlen és értelmezhetetlen az, ahogy a szerző a piaci és a bürokratikus koordinációt (l. piac és állam) szembeállítja, amikor valójában pontosan tudható, hogy a kettő egymást feltételezve működik. E dichotómia tárgyalása során manapság a nemzetközi szakirodalomban sokan hivatkoznak a magyar Polányi Károlyra, aki jó hetven évvel ezelőtt felhívta a figyelmet arra, hogy a piac létrejötte nem az államtól függetlenül végbemenő spontán folyamat, sokkal inkább az aktív, alkalmanként „erőszakos” állami beavatkozás eredménye.5 Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a piac nem a társadalomtól függetlenül, hanem a társadalmi-intézményi viszonyokba beágyazva működik. Ebben az értelemben annyiféle kapitalista piacgazdaság és annyiféle piacállam kettősség van, ahány ország.6

A közgazdasági fő áramon belül is elfogadott, hogy a piac működése alapértelmezésben kudarcokkal jár (pl. környezetszennyezés, munkanélküliség, hogy csak a két legsúlyosabb kudarcot említsem), másképpen fogalmazva nem bizonyítható és nem is magától értetődik, hogy a piac működése önmagában garantálná a közjó maximalizálását. A kérdés ezért valóban a piac működésével kapcsolatos állami szerepvállalás milyensége; a Várhegyi által használt kifejezések – mértékek, arányok, hatékony módozatok, az állam betüremkedése, önkorrekcióra képes piac – azonban pontatlanok és valamennyire még félrevezetőek is.

Alapvetően ugyanis manapság két, egymással versengő felfogás van. A már említett fő áram felfogása szerint a piac alapvetően jól működik, az állam feladata ezért az időről időre mégiscsak kialakuló kudarcok kiküszöbölésére kell hogy korlátozódjon. Például hárítsa el a piaci versenyt korlátozó akadályokat, terhelje a piaci szereplőkre az általuk okozott környezeti károk költségeit, védje a fogyasztókat az információs aszimmetria és piaci túlsúly okozta hátrányoktól stb. Ennek során azonban jó, ha kellő óvatossággal jár el, mert előfordulhat, hogy beavatkozásával több kárt okoz, mint hasznot (l. kormányzati kudarcok). Ez az elméleti alapja a liberális piacgazdasággal kapcsolatos „light touch” szabályozásnak, amelyet viszont bátran a 2008-as válság egyik fő okának tekinthetünk.

Az e felfogással szemben állók az államtól nem egyszerűen a piaci kudarcok lenyesegetését várják azt remélve, hogy az így „megjavult” piac majd megoldja a nyugati társadalmak jelenlegi súlyos gondjait (alacsony növekedés, elégtelen beruházások, nem kielégítő innováció, növekvő egyenlőtlenségek, globális felmelegedés). Szerintük az államnak aktív szerepvállalással irányt kell szabnia a piac, illetve széles értelemben a társadalom hosszú távú fejlődése számára. Álláspontjuk szerint a kapitalizmus háromszáz éves történetében az aranykor időszakokat – mérsékelt vagyoni és jövedelmi különbségekkel párosuló gyors gazdasági növekedés – éppen ez jellemezte.7

Nem nüánszokról, árnyalatokról vagy módozatokról, hanem masszív elméleti szembenállásról van szó, amely mögött ráadásul fontos ideo­lógiai és értékrendbéli különbségek húzódnak meg. A téma szempontjából is lényeges, hogy a mérkőzés e pillanatban legjobb esetben döntetlenre áll, de valószínűleg pontosabb, ha azt mondjuk, hogy a fő áram tartja az állásait. Talán ezzel is magyarázható, hogy a nyugati kapitalizmus strukturális bajainak orvoslása terén a dolog lényegét tekintve az elmúlt évtizedben nem történt előrelépés, sőt a válság sok tekintetben tovább mélyül. Erre jelentenek bizonyítékot az olyan aberrációk, mint a Trump-jelenség vagy éppen az „illiberális demokráciák” előretörése világszerte. Ezeknek a populista és demagóg politikai erőknek a legitimitását így vagy úgy épp a nyugati kapitalizmus egyáltalán nem alap nélküli bírálata adja meg, amit a magukat okkal vesztesnek érző nyugati (magyar!) választópolgárok milliói hitelesnek találnak. A változáshoz ezért nem csak, sőt nem is elsősorban arra van szükség, hogy a nyugati liberális demokrácia hívei a politikai arénában győzzenek ezen erők felett. Sokkal fontosabb, hogy a társadalmi lét minden frontján – ideológia, politika, kultúra, gazdaság- és szociálpolitika – hiteles alternatívát, értékeket és jövőképet tudjanak felmutatni, ami lehetővé teszi a nyugati liberális kapitalizmus valódi megújulását.   

Ez elvezet a második ellenérzésemhez, ami azzal kapcsolatos, ahogy Várhegyi a fenti dilemmát „Orbán-kontextusba” helyezi. Amennyire pontatlannak gondolom Várhegyi fejtegetéseit a modern kapitalizmust fenyegető kihívásokkal kapcsolatban, ugyanúgy nem elfogadható az sem, ami számomra az „Orbán-szalmabábu rituális elégetésének” tűnik, és ami szinte menetrendszerűen felbukkan a demokratikus oldal véleményformálóinak írásaiban. Ez alatt azt értem, hogy ezekben az írásokban Orbán Viktor és a gondolatai axiomatikus „ősgonoszként” jelennek meg, akivel, illetve amelyekkel vitatkozni sem szükséges, annyira magától értetődően tévesek, illetve bűnösek.

Várhegyi itt és most például olyan kijelentéseket tulajdonít a magyar miniszterelnöknek, amiket az nem mondott (vagy legalábbis én nem találtam nyomát), más esetben megvonja tőle a tévedésnek azt a jogát, amit a maga és mások esetében természetesnek tart. És végül – bár ötvenéves áttekintésről beszél – nem említi/nem ismeri el azt, amiben Orbánnak történeti vagy aktuálpolitikai értelemben igaza volt/van.

Kezdjük az utóbbival. Orbán 2010‑ben – a magyar politikusok közül elsőként, de nemkevés innenső oldali közgazdászt és társadalomtudóst is megelőzve – beszélt arról, hogy a 2008-ban elindult válság nem egyszerűen pénzügyi természetű, hanem a kapitalista társadalmi rend strukturális vagy, ha úgy tetszik, egzisztenciális válsága.8 Igaz, a következtetés, amit levont belőle – a Nyugat fáklyája lehanyatlik, Kelet pedig felemelkedik – szimpla spekuláció, viszont ez idő szerint ennek a helyessége nem ítélhető meg; csak az idő és a történelem adhat választ arra, hogy milyen mértékben igaz vagy sem. A rá épülő társadalom- és gazdaságstratégia – állami irányítás, keleti nyitás – azonban egyelőre bátran elhibázottnak, de minimum sikertelennek nevezhető, ha sikerkritériumnak a széles – társadalmi, gazdasági, szociális, egészségügyi stb. – értelemben vett felzárkózást tekintjük. De három gondolatról van szó, nem egyről, ami háromféle választ igényel (nem egyszerű összemosásukat és lesöprésüket az asztalról).

Továbbmenve a balliberális oldalon általános az egyetértés, hogy a 90-es évek privatizációja, illetve a külföldi tőke térhódítása Magyarországon egyértelmű sikertörténet. Várhegyinek, aki most a saját illúziói­ról ír a külföldi tőke viselkedését illetően, talán el kellene ismernie, hogy Orbán az elsők között beszélt a privatizáció és a külföldi tőke ellentmondásos szerepéről a magyar gazdaságban.9 Természetesen igaz, hogy egy tőke- és tudásszegény országban szükség van külföldi tőkére a felzárkózáshoz, de valóban illúzió, sőt rosszabb, ha kimondva-kimondatlanul azt tételezzük fel, hogy a külföldi tőke és a fogadó ország érdekei között jószerivel automatikus az összhang. Erről természetesen szó sincs, és éppen az állam feladata, hogy olyan területekre és olyan feltételek között irányítsa a külföldi tőkét, ahol az a legnagyobb társadalmi haszonnal párosul. Orbán, illetve a Fidesz teljesítménye ebben a vonatkozásban is árnyalt értékelést igényel. A privatizáció tényleges gyakorlata – elismerve az objektív kényszerítő körülmények meglétét – szerintem valóban bírálható, a magyar érdek elsőbbségének hangsúlyozása sem vitatható, ideértve még azt is, ha a kormány egy kialakuló válság kezelésének a terheit részben és átmenetileg a külföldi befektetőkre terheli (l. különadók). Az átgondolt fejlesztési stratégia, a normativitás, a transzparencia, a kiszámíthatóság hiánya és persze a korrupció egészen más lapra tartozik.   

És végül nem tudom, Várhegyi minek alapján állítja, hogy Orbán szerint megrendült volna a magántulajdonba vetett hit. Én ehelyett azt találtam, hogy Orbán szerint a közérdeket a magánérdek elé kell helyezni10, ami megintcsak zöldség, de azért mégsem ugyanaz.

Összefoglalva: én is azok közé tartozom, akik szerint Orbán és a Fidesz tevékenysége súlyos, hosszú távon is nehezen korrigálható károkat okoz a magyar társadalomnak. Másfelől azt is gondolom, hogy az Orbánnal szemben álló erők – ideértve a demokratikus oldal szellemi holdudvarát – hibát követnek el azzal, ha nem érdemük szerint foglalkoznak Orbán gondolataival, bírálva azt, ami bírálandó, de elismerve azt, amiben a miniszterelnöknek adott esetben igaza van, illetve megadva számára a tévedés jogát olyan kérdésekben, amelyekben csak az idő és a történelem tesz igazságot. A „gyűlöletfélórák” lehet, hogy kielégítik az innenső oldal némely hívének igényeit, de biztosan nem alkalmasak arra, hogy a demokratikus oldal ledolgozza azt a hitelességi deficitet, amivel a társadalom többségének szemében jelenleg rendelkezik. A sokak által retrográdnak, elhibázottnak és károsnak látott orbáni társadalomfelfogást elsősorban szellemi fegyverekkel – érdemi bírálattal, vonzó és hiteles társadalom-, illetve jövőkép felmutatásával – kell és lehet legyőzni.

1 C. Reinhart és K. Rogoff, This time is different…, 2009

2 M. Jacobs és M. Mazzucato, Rethinking Capitalism, 2016

3–4 J. Stiglitz, The Price of Inequality, 2012., A. Haldane, Control Rights (and Wrongs), 2011

5 Polányi Károly, A nagy átalakulás, Napvilág, 2004, „A szabad piac előtt az nyitotta meg és tartotta nyitva az utat, hogy folyamatosan nőtt a központilag szervezett és ellenőrzött intervencionizmus. (...) A hivatalnokoknak folyvást résen kellett lenniük, hogy a rendszer akadálytalanul működhessen.”

6–7 M. Jacobs és M. Mazzucato, u.o.

8 Orbán Viktor, tusnádfürdői beszéd, 2010

9 A Fidesz kormányprogramja, 1998

10 Orbán Viktor, 2010