Gens una sumus

Egy családhoz tartozunk, hirdeti a régi mondás, és ez az, ami Orbán Viktor évértékelő beszédéből – akarva, nem akarva – többször a felszínre bukkan. És nemcsak a magyarsággal, hanem Európával és az egész emberiséggel kapcsolatban is. Ha a miniszterelnök szokásával ellentétben némi realitást is belesző a mondanivalójába, akkor arra érdemes odafigyelni. Ha lehántjuk a felszínről a sorosokat és az egyéb választási migráncsháncsokat, értelmes mondatokra lelünk.

„A NATO-jelentések szerint – úgy látszik, a katonák még nem hagyják magukat cenzúrázni – 2020-ig 60 millió ember indul majd Európa felé. Abban is egyetértés van, hogy Afrika olyan erőt képvisel majd, amely minden várakozást felülmúl. 2050-re megkétszereződik az ott élők száma, 2,5 milliárdan fogják lakni, tízszer annyi fiatalja lesz, mint Európának.” És még előtte a magyarországi helyzetről: „A bűvös szám, amit a tudósok termékenységi arányszámnak neveznek, 1,23-ról 1,49 -ra lépett. Biztató kezdet, de messze van még a 2-től, ami már a megmaradásunkat jelentené. Messze, de nem elérhetetlen.”

Kicsit még hántani kell: a NATO legalább annyira politikai szervezet, mint katonai, és a világ legerősebb szövetsége, ezért cenzúráról beszélni vele kapcsolatban értelmetlenség; aztán az útnak induló afrikaiak nagy része Afrikában is marad, és a „2” arányszám még messze kevés a „megmaradásunkhoz”, különösen akkor, ha figyelembe vesszük a magyarok egyre növekvő migrációját. Orbán saját maga bizonyítja: az általa felvázolt „migránsmentes keresztény nemzetpolitika” teljesen reménytelen ügy. „Sötét jövendölések mindig is voltak. Ez megszokott kísérőzenéje az európai politikának. Ami a mostaniakban aggasztó, hogy lényegüket tekintve matematikai természetűek. Számokról, számszerűsíthető változásokról szólnak, s a számoknak mindig súlyuk van, akkor is, amikor becslések” – mondja Orbán Viktor, és igaza van. „… [S]zólnom kell a Nyugat- és Közép-Európa közötti vitáról is. Úgy tűnik, Európa két részének fejlődési iránya elkanyarodott egymástól.” El bizony, sajnos, már nagyon régen. Ezértmenekül el innen, aki teheti. Majdnem ugyanott húzódik ez a határvonal, mint ahol régen a vasfüggöny volt. A jólét és a bizonytalanság határa féligáteresztő hártyaként működik; olyan ez, mint a biológiában az ozmózis elve. A magasabb „töménységű” struktúrák irányába áramlik a népesség, mert ott megvan a hatékony termeléshez szükséges tudás és pénz, megvan a jogbiztonság és az igény olyan emberek munkájára is, akik keleten és délen életük nagy részét munka nélkül nyomorognák végig. Úszhatunk az ár ellen, amíg bírunk, de a miniszterelnök évértékelőjéből látható, ha sokáig kapálódzunk, mind gazdasági területeken, mind a népesség területén végzetes hátrányba kerülünk. Ez után a viszonylag reális helyzetértékelés után már értelmetlen a kormányfő optimizmusa: „Világosan és egyértelműen meg kell mondanunk azt is, hogy a harcot, amelyet vívunk, nem tartjuk reménytelennek, sőt úgy látjuk, hogy éppen győzelemre állunk.” Ez már a kampány szirénhangja, voksszerző derűlátással. Hiányzott az évértékelő beszéd migrációval foglalkozó részéből, hogy mi van a több százezer nyugaton dolgozó magyarral, a húszezer letelepedési kötvényt vásárlóval és az ezerháromszáz „oltalmazott” státuszt kapott menekülttel. Pedig ennek a három csoportoknak a szociológiai helyzete, mozgása jól mérhető; ezekből az adatokból következtetni lehetne arra, mi vár ránk a nem is oly távoli jövőben. „A kulturális alapok átalakulása, a keresztény kultúrájú népesség fogyása, a nagyvárosok iszlamizálódása napról napra halad előre, s bevallom, hogy én nem látom azokat a politikai erőket, amelyek meg akarnák és meg tudnák állítani, horribile dictu: vissza tudnák fordítani a folyamatokat.” Itt megint a fején találta a szöget a miniszterelnök, mert ezek a „folyamatok” az emberiség fejlődésének a velejárói. Ami progresszív, az szükségszerű, hogy pártokra szakadjon, írja Hegel A szellem fenomenológiájában. A sokszínűvé váló vallási élet vagy éppen a vallást közömbösen szemlélő életmódok terjedése ellen nincs értelme harcolni, mellesleg gránitszilárdságú Alaptörvényünk és a történeti alkotmány betűje és szelleme is tiltja az ilyen megkülönböztetéseket. Egy család vagyunk, nemcsak a fideszesek, nemcsak mi, magyarok, nemcsak az európaiak, hanem az egész emberiség is. És ez ad nekünk esélyt, még akkor is, ha bolond módon harcolunk ellene. Gens una sumus.