A fel- és elzárkózás nyomora

Nagy figyelemmel olvastam az ÉS múlt heti számában Tóth Csaba Tibor Elzárkózás a Nyugathoz című írását. A fiatal történész kutató, aki nem mellesleg doktori iskoláját Nagy-Britanniában végzi a bristoli egyetemen, elég nagy fába vágta a fejszéjét a hazai nyugatos orientációt sürgető, szintén fiatal, momentumos – szerzőpár, Naszádos Zsófia és Radnóti András írására reflektálva. Való igaz, elmaradottságunk, társadalmi fejlődésünk hiátusait néhány hasábon igen nehéz összefoglalni. De kritikájának kicsengése sem igazán pozitív. A leglényegesebb összetevőket nem említi, és néhány helyen egészen egyszerűen téved.

Érvelésének egyik legnagyobb hiánya, hogy a politikai állásfoglalásra koncentrál, anélkül, hogy annak okait vagy társadalmi hátterét vizsgálná. Az a néhány példája, amelyeket a múltból citál mint az értelmiség múlt századi útkeresését, nyugatosodását, majd a szocialista országok a Nyugattól való elfordulását, tévútra viszik az eredeti cikk mondanivalóját.

Ha már itt tartunk: jelent már meg tanulmány az elmúlt esztendőkben, például Bánlaky Pál tollából, amely modernizációs fejlődésünk többszörös megszakítottságát elemzi és ismerteti.

Hazánk a modernizációt (polgári fejlődést) mintegy másfél évszázados késettséggel kezdte a XIX. század második felében. Addig feudális berendezkedésű társadalommal volt dolgunk. Az 1860-as évek végén kezdődő ipari, kereskedelmi és polgári fejlődés, amely szinte megszakítás nélkül tartott az első világháborúig (45–50 esztendő), nagyon sok eredményt hozott, de arra nem volt elegendő, hogy az egész társadalmat a legalsó rétegekig áthassa. A szociológia tudománya ismeri azt, hogy egy társadalmi változás szétterjedéséhez, annak mindennapi gyakorlattá válásához két-három generációnyi idő (50–70 év) szükséges.

Az eleve hátránnyal induló magyar polgárosodás – ráadásul a XIX. században az ország félperifériás helyzete – így mindig is a nyugati mintákat tekintette követendőnek. A magyar progresszív (polgári) szellemi véleményalkotók azonban kisebbségben voltak a társadalmon belül. Hiába volt már a reformkortól (Széchenyi és a többiek) erős a felzárkózás akarása, ez megakadt az uralkodó konzervatív politikai hatalmakon.

A kiegyezés utáni évtizedekben a polgárosodás is elsősorban a fővárosban és a nagyvárosokban volt érzékelhető. De mindez még nem jelentette azt, hogy az egész társadalmat áthatta volna valamiféle egységes, „kompakt” polgári szemlélet. A társadalmat alkotó emberek sokasága megmaradt az alattvaló attitűdjében. És ez nem új felismerés. Hankiss Elemér nem hiába írta meg a Diagnózisokat a ’80-as évek elején.

Fel lehetne sorolni az elmúlt csaknem egy évszázad szociológiai és politológiai irodalmát mondanivalóm alátámasztására.

Tehát nem hibáztatom a két momentumos szerzőt azért, mert politikai programjukban a nyugatos felzárkózást jelölik céljuknak. Mindössze azt lehet felróni nekik, hogy nincsenek tisztában a mai társadalom szociológiai és kulturális állapotával. Mint ahogy az ifjú történész is elfeledkezik erről. A lényeg ugyanis az, hiába a lassan negyedszázados polgári intézményrendszer, ha a társadalom, az állampolgárok nem tudják, hogy az mi célt szolgál. Nagyon sokan megmaradtak alattvalóknak, ami jó volt minden rendszernek a XX. században. Jó volt Horthynak, jó volt Rákosinak, és jó volt Kádárnak is. Hozzászoktak az emberek, hogy majd megmondják nekik, kire adják voksukat, mihez tartsák magukat, milyen törvényekhez igazodjanak.

Az elmúlt negyedszázad egyik legnagyobb hibája, hogy nem tanította meg – vagy csak nagyon kis mértékben – a társadalmat arra, mit is jelent „polgárnak” lenni. Az egyének gondolkodásában mit jelent. Ez adja ugyanis a „felzárkózás” alapját, ez a siker alapja, mint ahogyan Nyugat-Európa fejlődésének is ez volt (van) az alapja.

Egy történésznek ismernie kell ezeket az összefüggéseket, és látnia kell azt is, hogy azért is volt oly könnyű a rendszerváltás, mert annak a rendszernek az értékrendje se vált elfogadottá a teljes társadalomban.

Mindig eszembe jut erről egy kis bökvers a ’70 évekből, amikor felállították a Lenin-szobrot a Felvonulási téren a Műcsarnok háta mögött: „Ne mosolyogj, Iljics, / Nem tart ez örökké. / Száz év alatt / se váltunk törökké.”