Etnikum és állam

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 2. szám, 2018. január 12.

Hóman és Szekfű – szemben azzal, amit Romsics Ignác mond a múlt heti, Szále László által készített interjúban („Nem képzeltem magam bírónak”, ÉS, 2018/1., jan. 5.), és ami tükröződik  saját, tavaly kiadott összefoglaló munkájában – nem véletlenül vagy tévedésből adták a Magyar történet címet az óriási opuszuknak, hanem azért, mert a magyar etnikum történetét időben, a vezéreszmét illetően és fontosságban is előbbre tartották a magyar állam (=ország) történeténél. Ez meglepő lehet – főleg azoknak, akik a magyar történetírásnak erre a kettős vonulatára eddig nem voltak figyelmesek. Hómanék látószöge persze bonyolultabb ennél, de kétségtelen, hogy az államot a végső nemzetalkotás szempontjából vizsgálják, némileg teleologikusan. (Szekfű egyéb munkái összhangban vannak ezzel.)

A magyar etnikum releváns története valahol a Kr. előtti 2. évezred elején kezdődik, de a folyamat fontosságát jól mutatja, hogy a honfoglalást megelőzően (kb. az V–VI. században) a török-altáji népekkel érintkezve a magyarok olyan szervezeti „forradalmon” mentek át, amely egyáltalán lehetővé tette a honfoglalást és a megszerzett terület megtartását, majd az államalapítást. Ennek az időszaknak a fontossága a saját helyi értékén vetekszik a két másik „modernizációs” hullámmal, a keresztény állam XI–XII. századi stabilizáció­jának és a XVIII–XIX. századi Habsburg integrációnak a hatásával, tehát a végül megszerzett végleges szállásterület és a kiépülő állam csak más „modernizációs” keretet adott az etnikum sokkal korábban megindult fejlődésének. Ezt a felfogást támasztja alá, hogy az etnikum története az állam török hódoltsággal bekövetkezett szétesése, aztán a betelepítések, végül Trianon sodrában sok szempontból önálló életet élt az államétól.

A történelem etnikai (ezért végső soron revizionista) fókuszának jogosságát (Hómanék keze alatt) alátámasztja, hogy a nemzeti szemléletünk maga is – a modern nemzetfejlődés döntően XIX. századi élményeivel megkoronázva – efelé vonzódik. A magyar populáris nemzetszemlélet etnikai és nem politikai (állami). Régebb óta írok modern történelmünk látószögéről, amely – egyébként összhangban a nyugati-európai poszt­abszolutisztikus nemzetfejlődéssel – a jozefinista modernizációs kísérletre történt reakcióként tekinti a magyar politikai nacionalizmust: emezt az előbbi „nemzeti” alternatívájaként. A reformkori szintézis a nacionalizmus és a modernizáció között azonban nem maradt tartós. A nacionalizmus alapvető (a hagyományos nemesi kiváltságőrzésben és az ország szuverenitásáért való ugyancsak hagyományos kiállásban összecsúszó) függetlenségi motívuma a politikai nemzet programjának a natio kiváltságait veszélyeztető mozgása miatt előbb levetkőzte  modernizációs komponensét, majd 1849 és 1867 hatására a dominánsan nyelvi-politikai térről kényszerűen a kulturális térbe vonult át (Kárpát-medencei „magyar kultúrfölény” és kulturális-nyelvi nacionalizmus).

A mi szempontunkból leglényegesebb fordulat azonban akkor következett be a függetlenségi nacionalizmusban (ami a kulcsszintagmája a magyar történelemnek), amikor 1890 körül az addigi (dominánsan) kulturális érzület a kudarcai hatására (hogy ti. kulturális úton – magyarítással – sem tudta elérni a politikai közösség stabilizálását) elkezdte felvenni a végképp nem befogadó etnikai-etnicista, majd rasszista jegyeket, amelyek az I. világháború után legalább az előbbiével azonos súlyra tettek szert benne. (Érdemes megfigyelni a nacionalizmusnak a külső-politikaiból egyre beljebb, a kollektív pszichébe, már-már a kollektív tudattalanba vezető útját, ami egyre inkább ellehetetleníti a modernizációját is. Innen, a folyamat egymást követő lépéseiből érthető meg a magyar nacionalizmus – „a nemzeti gondolkodás” , „konzervativizmus” – rétegzettsége is.) Az etnicista nemzettudat egyszersmind a kollektivista szemlélet antimodernista fordulatát is fixálta, amely 2010 után hosszas lappangás után újra a felszínre tört (miközben a kulturális fölény és a rasszista tudat a zsidó térfoglalás helyett a muszlim migrációban találta meg az ellenséget, egyre büszkébben vállalva a pozíció antimodernista jellegét és a nemzet versenyképességére következő negatív konzekvenciáit).

A magyar állam állandósuló válsága (1867, ’49-es függetlenségi ellenzékiség, a liberalizmus visszaszorulása, világháború és forradalmak, román okkupáció, Trianon, bécsi döntések) az etnicista szemlélet modernségellenes bezárulásával lett teljessé: a reformkori politikai nemzetfogalom az 1930-as évekre teljesen irrelevánssá vált, és ez az irrelevancia tért vissza 2010-zel is. A (kis) magyar állam nemhogy nem fogja át már az etnikum teljességét, de egyik sem tud mit kezdeni termékeny módon a kiterjedésük különbözőségével.

Az etnikum és az állam (=ország) történetének narratívái természetesen – ha végül megállapítható is a kettősségük – hatnak egymásra. De az utóbbi Orbán-kormányokkal kialakuló kettős hatalom, amely az államot (=országot) a funkciói­tól, képességeitől és erőforrásaitól való megfosztatásban és az összes említett kompetenciái privatizálásának tükrében szemléli (ti. az erőközpontoknak olyan privát hálózata jön létre etnikai típusú legitimációval, amely alternatívát képez az állami hatalommal szemben), ugyanolyan válságát tükrözi a (nemzet)állam és az etnikum érdekközösségének, mint amit a történelmünk korábbi évszázadai alatt eltérő formákban visszatérően megszenvedtünk.

Politikai mentalitástörténetünk írásában az etnikum és az állam története tehát – nem az itt előadott modern értékelés és fogalmak visszavetítése, hanem éppenséggel az évezredeinken végighúzódó kettős dinamika miatt – olyan rekonstrukciót kíván, amely bonyolultabb a szokványos (teleologikus) nemzetállami szemléleteknél. Ez a bonyolultság még nem érvényesült egyetlen történészünk munkájában sem, a hiánya pedig az összefoglaló igényű magyar historiográfiát – véleményem szerint – tévútra is vitte.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 7. szám, 2024. február 16.
LXVII. évfolyam, 6. szám, 2023. február 10.
LXVI. évfolyam, 3. szám, 2022. január 21.
Élet és Irodalom 2024