Lá sztrádá

Király Kinga Júlia: Apa Sza­ra­je­vó­ba ment. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 296 oldal, 3500 Ft

Az hagyján, hogy nem tudjuk, ahogy maga a hős se, hogy hová és miért megy, mit akar ezzel az egész utazással, apja egykori útjának nyomon követésével, hogy miért ered neki azonnal, egyetlen telefonhívás után, de van itt minden más is. A száguldás, úton levés alap, alkalmi szerető, szállodák, járművek, a hegytetőkről vagy a városok mocskából feltáruló látványok, amiket a szerző igyekszik szimbolikusan kezelni, minden jelentőségteljes jelentést, hasonlatot kap, minden tapasztalat, minden buszablakból feltáruló látvány lángra lobbant egy régi emléket. Mert természetesen az utazás időbeli is, gyerekkori, kamaszkori emlékképek sora szabdalja a szöveget, meg egy – kezdetben érthetetlen módon – felbukkanó közelmúltbeli másik mint megnevezhetetlen trauma, aki csak később kap alakot, nevet és történetet. Aztán vannak itt fantáziák, álmok, betépett tudatállapot, gigantikus-fantasztikus víziókat, sőt motívumokat öltő belső látványok, amelyek a mágikus hatáskeltés eszközei, erőteljes és hatásvadász elemek, funkciójuk hasonlít Dragomán György Máglya című regényéhez, a valóságtól, az érthetetlentől, felfoghatatlantól való menekülés, továbbá a családi mitológia elemei ezek, sőt Király Kinga Júliánál mitikus mesék, történetek felidézése is megakasztja az amúgy is túldíszletezett regényteret.