Háborús gyermekrajzok

GALÉRIA - LXI. évfolyam, 49. szám, 2017. december 8.

Gyermekrajzokat a háborúról először a múlt század kilencvenes éveinek elején láttam, a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron. Egy jó üzleti, ám kevésbé jó erkölcsi érzékkel megáldott szerb kiadó olyan háborús mesekönyvet adott ki, amelyet gyermekrajzokkal illusztrált. A szövegből nem sokat értettem – nem tudok szerbül –, de az világos volt, hogy az éppen akkor folyó délszláv háború a téma, a jók a szerbek, a gonoszok pedig a horvátok. A hátsó borító szövegéből kiderült: a célközönség a 6–10 évesek. Gyalázatos dolognak tartottam a gyermekrajzok ilyen, propagandacélú felhasználását. Akkor még nem tudtam, hogy a gyermekrajzok felhasználása – ha nem is ilyen bárdolatlan durvasággal – a háborús propagandában évszázados múltra tekinthet vissza. A németek, az osztrákok, a franciák, az oroszok és mi, magyarok is éltünk ezzel az eszközzel. 1915 nyarán az esztergomi főreáliskolában, majd Budapesten az Iparművészeti Múzeumban, később a Papnövelde utcai iskolában, Angyalföldön, a Tatai utcai elemiben, aztán Kolozsvárott (az Iparművészeti Múzeum anyaga), 1916-ban ismét Esztergomban stb. nyílt háborús gyermekrajz-kiállítás.

Így természetes. A háborús pedagógia, a sajtó, a közvetlen élmények (apa, báty, rokon frontra kerülése, esetleg „hősi” halála), a háborús képeslapok, az utcakép és a körülmények változása minden gyereket megérint minden hadban álló országban, ebből képek (és írások) lesznek, és ezeket a propagandagépezet felhasználja. Melléktermékként, jó esetben, a gyermekpszichológia, a pedagógia vonhat le megszívlelendő tanulságokat. Nálunk is így volt. Az egyértelműen propagandisztikus célokat szolgáló kiállítások közül üdítő színfoltként lóg ki a Papnövelde utcai, Nagy László által szervezett, ahol az elsőrangú cél deklaráltan más: gyermekpszichológiai indíttatású.

Kezdjük a történettel, szándékosan nem történelmet mondok, eszem ágában sincs a nagy háború eseményeit felmondani. Csak a történetdarabkákról, a korabeli életről, az életképekről pár szót. Mindenekelőtt: a harc, a katona, főleg a fess, snájdig katonatiszt – mennyire mást jelentett. Érdemes felidézni a gyermekjátékok kínálatát a századforduló utáni években, még a világháború kitörése előtt. A főváros legnagyobb áruháza, az 1911-ben megnyílt Párizsi Nagyáruház Mikulásra és karácsonyra gyermekjátékcsomagokat állított össze. 1912-ben a fiúknak szánt Mikulás-csomag patrontáskát, kardot, kő építőkockát, puskát, dobot, trombitát és ágyút tartalmaz. A nemi szerepek szigorú szétválasztásának megfelelően a lányoké „öltözött babát”, babaszobát, bababútort, főzőkályhát. 1913-ban a fiúknak – többek közt – céltábla jár fegyverrel és gumilövővel, a lányoknak szokásos babázáskellékek.

Vagy egy életkép: noha Krúdy Gyula 1911-ben már népszerű író volt, az igazi siker csak akkor adatott meg neki, amikor egy ittas és megvadult huszártiszttől elvette a kardját, s azt lovagias gesztussal egy hölgynek nyújtotta. Ebből legenda lett, ez volt a leghasznosabb korabeli PR, íme, a kor lovagja, aki fizikailag rendkívül erős, aki a női szívek bálványa, aki átmulatja az életét. Szinte mindegy, hogy a történet igaz vagy nem, a korízlést remekül illusztrálja.

Krúdy világa a századforduló utáni Magyarország világa: kétségek, állandó anyagi és lelki bizonytalanság, ezzel együtt vagy ezeket kompenzálandó, az emberek gyakorta meghatódnak, romantika, álomszerűség, a régi szép idők dicsérete. S az apró örömök, egy jó lakoma, egy üveg finom bor, egy elsuhanó dáma illata. Sok Alvinczi Eduárd és Szindbád országa e Monarchia-béli Magyarország. S akarva-akaratlan katonás: „valamerre katonák trombitáltak, és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta, és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A. Marchali-féle cukrászbolt felé, mint egykor hajdanában... Hátranézett, hogy miért nem csörögnek a sarkantyúk a sarkán” – olvashatjuk a Szindbádban [A hídon. Negyedik út].

Az első világháború sajtóját böngészve – a sajtó ekkor valóban nagyhatalom – két dolog szembetűnő. Az egyik: bizonyos, hogy mi győzünk. Kudarcról nincs beszámoló, csak sikerről. (Itt, Egerben, jó példák erre az Egri Újság című napilap háborús tudósításai.) A másik, hogy mindjárt vége. Már 1915-ben s még gyakrabban 1916-ban a harcok befejezését ígérik (a végső győzelmet).

Ám minden borzalom, nélkülözés, szenvedés ellenére semmiképpen ne feledjük: ez az első, s nem a második világháború. Itt még megtörténnek furcsa dolgok. Mészáros Vilmos győri népfelkelő hadnagy háborús visszaemlékezéseiben olvasom, hogy a karácsony előtti napokban Przemyślben szolgált, ahol is egy bokorra tűzött levelet találtak. Németül volt, és Przemyśl vára hősies védőihez volt címezve. Az erődparancsnok bontotta fel, s azt olvashatta benne, hogy „Przemyśl vára hősies védőinek kellemes, nyugodt karácsonyi ünnepeket kíván az N.-ik orosz tüzérezred 4-ik ütegének tisztikara és legénysége. Kívánjuk, hogy minden legbensőbb kívánságuk teljesüljön!... így szólt az angyal: »Béke a földön a jóakaratú embereknek!«” A levélre Martinek vezérkari ezredes oroszul válaszolt: „A közeledő orosz karácsonyra lovagias ellenfeleinknek mi is boldog ünnepeket kívánunk. Remélem, hogy az orosz karácsonyt már békében, együtt ünnepelhetjük meg!” És december 24-én elhallgattak az orosz, az ortodox karácsonykor a magyar ágyuk.

Süt a nap, a kép közepén virág, ballag a harci mén, előtte sétál a huszár – békét sugárzó háborús kép.

Azt gondolnánk, a gyermek, az iskolai és szülői elvárásoknak akarva megfelelni, a mindent elöntő propaganda hatására vagy csak a jókat látja, a mieinket, vagy csak a gonoszakat, a másokat, az ellent. Vagy szeretet, vagy gyűlölet. Ez többnyire igaz is. De, s ezt tartom a legérdekesebb tanulságnak, nem mindig. Több mint elgondolkoztató, hogy a nyolcéves Petrich Kató a japán katonát is az ellenség közé rajzolja ugyan, de a kép alján megjegyzi: „csak félellenség”.

A kiállítás alkotóiból ketten hivatásos művészek lettek: Kőszegi Bella és Petrich Kató. Érdekes, hogy valahogy, valamilyen módon mindketten visszataláltak a gyermekkorhoz. Kőszegi Bella felnőtt művészként is gyermekrajzokat alkotott, mesekönyveket illusztrált, Pósa Lajos Arany ABC-jét, Móra Ferenc és Móra Panka meséit, a Magyar Lányok, Az Én Ujságom, Magyar Ifjúsági Vöröskereszt pedig rendszeresen közölte a sokszoknyás, koronás királylányokat, még szimbolista litográfiái is mesevilágot idéznek. Nehéz azonban elfogadni a „felnőtt művészként” minősítést olyan valakiről, aki 26 éves korában meghalt. Nem tudhatjuk, mi lett volna a gyermekeknek rajzoló, nagyon tehetséges fiatalból, ha a sors nem ilyen kegyetlen vele.

Petrich Kató élete másképpen alakult, bizonyos fokig szabályosabban. Felnőtt művészként festett képei, fametszetei, kiváló grafikái nem mesevilágot idéznek, bár – akárcsak Kőszegi Bella – élénken érdeklődött a népművészet iránt, ilyen jellegű alkotásait akár népi-népmesei ihletésűnek is mondhatnánk. Petrich a második világháború után kezdett általános iskolások számára kiadott tankönyveket illusztrálni – vélem, nem elsősorban művészi önmegvalósításként, inkább pénzkeresetként –, 1947-ben Bárczi Géza francia nyelvkönyvét, majd 1951-től az általános iskolai énektankönyveket. Megfelel ugyan az ötvenes évek elvárta realizmus követelményeinek, ám mindeközben mérhetetlen kedvesség, ne szégyelljük a szót, szeretet van a képeiben. Már csak azért is, mert a képek modelljei gyakorta saját gyermekei: a hintalovon vágtató Áronka, a bájos Katika.

Nagyanyám ágya fölött lógott egy kép, nevezzük szentképnek, Szűz Máriát és a kis Jézust ábrázolta. Ám rajta volt a kis Jézus játéka is: egy ágyú. A kép festőjének aláírását gyerekként soha nem tudtam kiolvasni, de a dátumot igen: 1917. Ezt a világot idézi meg a kiállítás: a kis Jézus játszik az ágyúval.

(E lapszám grafikai anyagát a Gyermekvilágháború, 1914–1918 című, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum [Eszterházy Károly Egyetem] anyagából válogattuk. Kurátor: Bogdán Melinda, társkurátor: Dr. Petneki Áron, Günther Schreiber. Arculat: Bieder Anikó és Gelsei Balázs. A kiállítás helyszíne: Eger, Kepes Intézet, 2017. október 25.–2018. január 5.)

Tisztelt Olvasó!

Az Élet és Irodalom honlapján néhány éve díjfizetés ellenében olvashatók az írások. Ez továbbra sem változik, de egy új fejlesztés beépítésével kísérletbe fogunk. Tesszük ezt azért, hogy olvasóinknak választási lehetőséget kínálhassunk.

Mostantól Ön megválaszthatja hozzáférésének módját: fizethet továbbra is az eddig megszokott módon (SMS-sel, bankkártyával, banki utalással), amiért folyamatosan olvashatja lapunk minden cikkét és az online archívumot is. Ha azonban csak egy-egy cikkre kíváncsi, cserébe nem kérünk mást, mint ami számunkra amúgy is a legértékesebb: a figyelmét.
Ha a kiválasztott írást szeretné elolvasni, a „Megnézem a reklámot” gomb megnyomását követően, egy reklámvideó megtekintése után a cikk azonnal betöltődik. Ez esetben nincs szükség regisztrációra.

Ha legfrissebb számunk összes cikkére kíváncsi, vagy az online archívumhoz kíván hozzáférni, mindezt a megszokott módon elérheti.

Regisztrációt követően SMS-sel, bankkártyával vagy banki átutalással néhány perc alatt előfizethet honlapunk teljes tartalmára, illetve akár a nyomtatott lapra is. Részletek az ELŐFIZETÉSI INFORMÁCIÓK oldalon olvashatók.

vagy
Élet és Irodalom 2019