Válasz Mellár Tamásnak

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 47. szám, 2017. november 24.

Úgy látszik, hogy az euró bevezetéséről szóló vitában még nem sikerült a magyar közgazdász társadalom számos, a bevezetést pártoló vezető személyét – mint Surányi Györgyöt, Bod Péter Ákost vagy Mizsei Kálmánt – rábírnom, hogy a csatlakozással kapcsolatos két fontos, a szakmai irodalomban részletesen elemzett tétellel foglalkozzanak. Mellár Tamás írásában (Gyors vagy lassú euróbevezetés?, ÉS, 2017/45., nov. 10.) megismétli korábban kifejtett álláspontját, de e két kérdéskörrel ismét elkerüli figyelmét. A két kérdéskör az aszimmetrikus sokkok hatásának kezelése és a versenyképesség fenntartása a bevezetés után.

Mint ismeretes, a közös fizetőeszköz bevezetése a nemzeti gazdaságpolitika számos eszközének elvesztésével jár. A monetáris politika eszköztárának java megszűnik, illetve átkerül az Európai Központi Bank hatáskörébe, és a pénzügyi rendszer stabilitásának fenntartása egy bonyolult, a nemzeti jegybank és a EKB között megosztott felelősség tárgyává válik. (A bankunió építése még folyamatban van, ezért egy harmadik kérdéskör, a pénzügyi rendszer stabilitásához szükséges intézmények elemzése is figyelmet érdemel.) Ráadásul a fiskális politika eszköztára gyakorlatilag beszűkül a bevezetés után, tekintettel az euró és a maastrichti követelmények közötti szorosabb összefüggés hatására. Mivel a gazdaságpolitika eszköztára jelentős mértékben csorbul, felmerül a kérdés: hogyan lenne kezelhető egy ún. aszimmetrikus sokk, azaz egy olyan fordulat, ami a közös valutaövezet egy vagy több tagját másképp vagy más mértékben érinti, mint a többieket? Márpedig az euró elmúlt évtizedének történetében éppen az aszimmetrikus hatások kezeléséhez szükséges eszközök hiányosságai alakították a tragikusnak is nevezhető folyamatokat. (Lásd például Jean Pisani-Ferry The Euro Crisis and its Aftermath, Oxford). Ha például, ahogy azt egyes elemzések vélik, az elektromos autók és a robotok fokozott bevezetése a magyar autóiparban 35–45 százalékos kapacitászsugorodást idéz elő az elkövetkező öt–hét évben – tehát éppen akkor, amikor az EKB a gyorsuló nyugat-európai gazdaság hűtésének érdekében folyamatos kamatemelésre kényszerül –, mit tehet a magyar gazdaságpolitika az euró bevezetése után a csökkenő foglalkoztatottság, a csökkenő költségvetési bevételek és a romló külkereskedelmi mérleg hatásával szemben? Milyen eszközök állnának még rendelkezésére? Az aszimmetria egy másik megnyilvánulása az inflációs ráta eltérése a tagországok között, aminek hatására szinte ellenőrizhetetlen tőke be-, majd kiáramlás keletkezik. Hogyan tudnánk például hűteni a most kialakuló ingatlanbuborékot? (Lásd elrettentő példaként Spanyolország esetét.)

Szintén ismeretes, mind elméleti, mind pedig történelmi alapon, a versenyképesség alakulásának brutális hatása. Ha ugyanis egy valutaövezet tagja veszít versenyképességéből a többi vagy külkereskedelme szempontjából legfontosabb taggal szemben, az euró reálértéke számára felértékelődik, ami további versenyképesség-vesztéssel jár. Az így kialakult ördögi körből fájdalmasan göröngyös a kijutáshoz vezető út, hiszen az ún. „belső leértékelésre”, azaz a bérek és a szociális kiadások csökkentésére, komoly megszorításokra lenne szükség, ráadásul akkor, amikor a maastrichti követelmények betartása kizárja a fiskális beavatkozást. Ha igaz – és majdnem igaz –, hogy a bevezetéshez szükséges követelmények közelében járunk, az is igaz, hogy a bevezetés után nem lenne fiskális mozgásterünk sem egy aszimmetrikus sokk, sem egy versenyképesség-romlás kezelésére.

A magyar nemzetgazdaság esetében e két kérdéskör kiemelkedő jelentőséggel bír. Egyrészt a gazdaság szerkezete, másrészt az euró szinte folyamatos felértékelődése a forinttal szemben a sérülékenységre utal. Ennek ellenére, a fentiekben leírtak nem az euró bevezetésének kategorikus elutasítását, hanem a sikeres bevezetés és működtetés intézményes rendszerének feltárását szolgálja. Nem arról kellene vitázni, hogy bevezessük az eurót, vagy nem – valójában nincs választásunk –, hanem arról, hogy mire lenne szükség a sikerhez. Az EU jelezte, hogy nem csak ösztönzi, de kész kényszeríteni is a mielőbbi bevezetést, de azt is kifejtette, hogy hajlandó segítséget nyújtani a még nem csatlakozottaknak. A versenyképesség megteremtése – aminek jelentősége eltörpülni látszik a magyar politikában olyan kérdések mellett, mint például Soros György vélt „terve” vagy a határon túli magyarok választójoga – elsősorban a magyar gazdaságpolitika feladata. Ezzel szemben az aszimmetrikus sokkok kiküszöbölése vagy az övezet pénzügyi stabilitásához szükséges intézményes rendszer kialakítása az euróövezetben túlnyomóan az EU kötelessége.

Nem a kinnmaradás vagy a csatlakozás, nem a sietés vagy a halogatás tehát a kérdés, hanem a belépés és az azt követő gyümölcsöző működtetés feltételrendszerének kidolgozása. Ha már az EU felajánlotta segítségét, éljünk a lehetőséggel, és gondoljuk végig, mi kellene a sikerhez, többek között a fentiekben leírt veszélyek hárításához. Ezzel párhuzamosan, ahelyett, hogy elfogadnánk a belépéshez szükséges feltételek teljesítésének közelségét, hasznosabb lenne kimutatni, miért is alkalmatlan az Orbán-kormány – és az elmúlt negyed évszázad magyar társadalom- és gazdaságpolitikája – a versenyképesség fenntarthatóságának megteremtésére.

(A szerző az Oxfordi Egyetemen a Black­friars Hall tanára)

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 14. szám, 2018. április 6.
LXII. évfolyam, 12. szám, 2018. március 23.
LVII. évfolyam, 46. szám, 2013. november 15.
Élet és Irodalom 2021