Kritikai szellem

Bedecs László kitűnő kritikus, de ezt nem legutóbbi, Acsai Roland Szellemkócsagok című verseskötetét értékelő írásából tudjuk (Sólyom szárnyán, ÉS, 2017/45., nov. 10.). Ízlésem szerint a szerző több ponton téved és mulaszt, miközben a kritikai közmegegyezés egynémely vitatható alapvetésében is osztozik. (Az idill elutasítása, az ezotéria lekicsinylése s önkéntelen Európa-központúság.) Érdemesnek látom e pontokat baráti diskurzus tárgyává tenni.

(1) „A magyar költészet, legalább Ady óta, a diszharmóniáról szól: ez van a szerelemben, a családon belül, a természettel kialakított kapcsolatban: diszharmónia, diszfunkció, defektek. Ahol nem, azt vagy giccsnek, vagy ezoterikus irodalomnak hívjuk, de semmiképp sem tekintjük mértékadónak” – olvasom, s nehéz komolyan vennem ezt az iskolásan akadémikus hozzáállást. Ady (és Szabó Lőrinc, és Petri, és Tóth Krisztina) művei sokat tudtak-tudnak a mindennapok nyomorúságáról, a földi horizontok szűkösségéről – tehát egyebekről lehetőleg mások alkotásai se tudjanak? Megmosolyogtató kánoni észjárás. (Arról nem beszélve: mi a manót keres a giccs fogalmának szomszédságában az ezotéria. Előbbihez alacsony esztétikai nívót társítunk, utóbbi viszont mindközönségesen a misztikus-spirituális szellemi és irodalmi áramlatok összefoglaló neve, értékítélet nélkül – ha méltányosan reflektáltak vagyunk.)

(2) „Acsai Roland [...] a keleti filozófiáktól ihletetten úgy beszél a természetről, az apaságról és a szerelemről, mint egy megvilágosult, a mindenség erejétől megérintett vátesz: öntudatosan, magabiztosan, tele pátosszal, kétségek és irónia nélkül. A különállás öntudatával, a beavatottság gőgjével és végső soron a lázadó magabiztosságával.” Acsai Roland sehogy sem beszél, nem lakik a könyvlapok között. A versek beszélnek. Adott esetben a keleti filozófiáktól ihletetten, pátosszal, magabiztosan (vagy inkább istenben biztosan). Mitől volna ez gőgös magatartás? Ezer évek vallásközi tudásrendjét ingerült zárójelbe tenni egy verseskötet-recenzióban kevéssé indokolt mozdulat.

(3) „...[M]indez csak póz. Már a romantikus természetkép is gyanút kelt, a hideg hegyek és a köves partú tavak mindent felülmúló szépségéről írni eleve visszás (...) Acsainál egy állat vagy egy növény szépségében mindig a teremtett világ egészének tökéletessége tükröződik.” No és? Van, aki megrendül egy hegy szépségétől, van, aki nem. Nevezhetünk persze egy érzelmi állapotot póznak – föltéve, hogy a lírai én valós személyiségét és késztetéseit is behatóan ismerjük. (Nem ismerjük. Nincs előélete, csak versbéli.)

(4) „...[E]lvárható lenne, hogy a sólyom igencsak terhelt szimbólumrendszerére is rea­gáljon a vers, e nélkül üres és szépelgő” – írja Bedecs a sólyomfióka motívumáról. Az előíró esztétikák, a számon kérő kritika hangütése ez; s nemcsak képtelenséget kíván (minden motívumunknak mindig mindahány szimbólumtörténeti vonatkozására térjünk ki?), de alapállása is kétséges (versnek a sűrített, redukált beszéd ritkán válik kárára; a túlmagyarázó intellektualitás annál inkább).

(5) „...[A] probléma itt a túlhajtott harmónia, a problémák teljes elfedése”. Mint látható, sokat megtudunk a kritikus averziójáról a harmóniával, az idillel, a teljességélménnyel szemben, de keveset a bírált könyv nyelvi-poétikai állagáról (tehát épp irodalmi mibenlétéről). Pedig Bedecs képes volna erről is tájékoztatást adni – szövege végén okos, érzékeny kritikai megjegyzést fűz egy sorpárhoz.

Acsai Roland keleti misztikákkal is érintkező természetlírájáról szólva ugyanakkor nem beszélni sem a Keletről, sem a misztikáról, sem a természetlíra hagyományairól s kortársi kontextusairól: mulatságos vakfolt. (Hamvas Béla jelentékeny szerző, de nem origója sem Acsai művészetének, sem általában az ezoterikus gondolkodásnak; Oravecz Imre esetlegesen fölhozott ellenpélda csak a gondolatmenetben.)

Ez a könyv ezt a létélményt viszi színre. Más könyvek másfélét. Nem teljesen érthető, Bedecs recenziója miért fázik a világ (a világképek, az esztétikák) sokféleségétől.

A valóságot nem csak elszenvedjük: észleleteinkkel – verseinkkel, kritikáinkkal – alakítjuk is. Egymásnak teremtünk otthont szóval, gondolattal; miért ne tehetnénk boldog hitek jegyében?