Van képük hozzá

Közhely, mégsem érdektelen leszögezni: Orbán (vagy tanácsadói) helyismerete egy dologban fölülmúlhatatlanul professzionális: a magyar lakosság jelentős halmaza meglehetősen bárgyú, gyáva, megalkuvó, közönyös, erkölcsi gátlásoktól mentes. Ezek az illiberális erények jól megválasztott manipulatív technikákkal szinte határtalanul fokozhatók, a korábban meghaladhatatlannak tételezett szintek szemünk láttára és sokkoló tempóban porladnak semmivé. Az ország emberkísérleti műveleti területté és elmegyógyintézetté alakítását az ún. „biztos Fidesz-szavazótábor” kétmillióra saccolt sokaságának létrehozása és egyben tartása indokolja. A módszeres hülyítés és aljasítás azonban, az ilyen társadalmi kísérletek természetéből következően, a velük élő „másként gondolkodó és viselkedő” deviáns tömegeket is sújtják és mérgezik.

Azokról beszélek, akik számára a „sorosozás”, „migránsozás” és általában az óriásplakátokon primitív grafikával és jelszavakkal hirdetett ideológiai maszlag- és hazugságáradat egyre elviselhetetlenebb és zavarbaejtő. A zavart az okozza, hogy nehézségbe ütközik a melletünk elhaladó idegenek bármelyikéről feltételezni, hogy vevők lennének ezekre az üzenetekre. Pedig nyilván vannak közöttük ilyenek, hiszen miattuk készültek.

Ezen díszletek árnyékában, tévéstúdiókban kétféle beszélgetős műsor zajlik: 1) a demagóg propaganda repetitív szajkózása, 2) kritikai hangvételű riporterek beszélgetnek a fenti táborok valamely jeles „értelmiségi” figurájával. (Előzmény az ÉS-ben – Siba Antal: Górcső, 2017/41., okt. 13.) A „magunkfajta” riportalanyokkal folytatott diskurzus egyszerűen csak unalmas, hiszen nem túl bonyolult problémára változatosan reflektálni sem lehet, már szinte az összes érv elhangzott, valamennyi puskapor ellőve, a néző lámpaláz nélkül tápászkodhatna fel és indulhatna a stúdióba, ahol akár a kérdező, akár a kérdezett székében helyet foglalva nem vallana szégyent.

A „fideszes” propagandisták és ilyen-olyan okból a táborhoz tartozók faggatása viszont lényegesen egyszerűsíthető volna, amennyiben a sok köntörfalazás és a szürreális környülállások kínos értelmezése helyett lehetne egyszerűen csak azt kérdezni: hát nem szégyelli magát?!

A műsorokat színesíthetné esetenként a „Hogyhogy...” változat.

Ily módon kevesebb lenne a képmutatás, az esetleges érdemi válasz pedig a magyar néplélek rejtelmes zugaiba engedne betekinteni.