SÖTÉT ERDŐBE TÉVEDVÉN

PÁRATLAN OLDAL - LXI. évfolyam, 41. szám, 2017. október 13.

A közelmúltban sokadik érettségi találkozómon vettem részt. A patinás kisváros hagyományőrző középiskolájában a folyosón a falról ma is a selmecbányai elődintézmény – Selmecbányai Bányászati-Kohászati és Erdészeti Akadémia – tablói tekintettek ránk. Diákként az óraközi szünetekben gyakran belefeledkeztem a kackiás bajszokba, büszke, daliás tekintetekbe. A selmeci békeidők aromáját idézte osztályfőnökünk fanyar rituáléja is reggelenként: „Uraim és vaskohászok!” köszönéssel robbant az osztályterembe, a naplót a tanári asztalára csapva, gondosan nyírott bajsza alatt kaján mosollyal fürkészte az osztályt. Ma is látom-hallom. A selmecbányai évtizedekből hozott retorikai fordulat a három szakma kaján presztízshierarchiájának leülepedése volt.

Az érettségi találkozón szóba került a szakma jelenlegi állapota. Egy történet: négy éve végzett kiváló képességű diákkal összefut volt tanára.

– Hogy megy a sorod, fiam?

– Közmunkás vagyok.

– ??? Az hogy lehet? Mióta? Mi történt?

– 4 éve. Annak vettek fel, amikor végeztem, és azóta is az vagyok.

Frissen végzett technikusként. Öregdiák hüledezik. Aztán bevillan legfőbb illetékes nyilatkozata, mely szerint Magyarországon mindenkinek van munkája – legfeljebb nem azt csinálja, amit szeretne.

Így van ez, uraim és közmunkások.

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 20. szám, 2018. május 18.
LXII. évfolyam, 17. szám, 2018. április 27.
LXII. évfolyam, 6. szám, 2018. február 9.
Élet és Irodalom 2018