G-JUGEND

Egy budapesti középiskolába hívtak előadónak. Szabad kezet kaptam, azzal, hogy valamilyen formában a migráció kerüljön terítékre. Mivel nem vagyok politikus, és talán nem is helyes egy iskolában nyílt politikai agitációt folytatni, a kérdést – hivatásomhoz illőn – történeti nézőpontból vizsgáltam. Migráció Magyarországon István királytól napjainkig. Sikerült megnyernem a hallgatóságot, ám, mint az utólagos visszajelzésből kitűnt, egy-két főnyi kivétellel. Noha a tárgyilagosságon kívül senkit semmire nem akartam agitálni, egy fiú szerint előadásom agymosás volt. Nem, nem a menekültek elleni gyűlöletet szító óriásplakátok primitíven egyszerűsítő világa az agymosás – hanem egy előadás, amelyben a kunok vagy a svábok befogadásának körülményeit, előnyeit és hátrányait mérlegeljük. Minderről eszembe sem jutott volna glosszát írni, ha nem hallom a minap a következőt. Egy szegedi középiskola történelem–dráma szakos tanárnője órán fellépett a menekülthullámhoz kapcsolódó gyűlöletkeltés és manipuláció ellen, egy ún. „érzékenyítő foglalkozáson”. Be is panaszolták diákjai osztályfőnöküknek. A kedves, jól nevelt, kormányukhoz lojális, rasszista diákok kedves, jól nevelt, kormányához lojális, rasszista osztályfőnöke arra biztatta őket: ha a tanárnő még egyszer a menekültek védelmében merne érvelni, álljanak fel, és jöjjenek ki az óráról. Ő, az osztályfőnök, majd igazolt hiányzásnak minősíti távollétüket. Szép is az, ha diák és tanár, osztály és osztályfőnök ily nagyszerűen, s ráadásul elvi-eszmei alapon, megérti egymást; nemdebár?

Ami a budapesti példán extrém kivétel, az a szegedi középiskolában szabály. Tamás Gáspár Mikós remek írásának ragyogóan megválasztott címe jut eszembe: Szegény náci gyermekeink.