A nagy revans

Már majdnem temettük az európai gondolatot és vele a liberális demokrácia eszményét. A globalizáció egyre inkább a fonákját mutatta, a jóléti társadalmak visszaszorultak a kontinens északi részére, a társadalmi különbségek újra nőttek. Az európai integráció együtt gyengült a tagállamokon belüli szociális és kulturális kohézióval. Az euroszkeptikus, idegenellenes, vezérelvű pártok erősödtek. A Brexit és Trump előidézte sokk oka is, jelképe is lett pesszimizmusunknak.

Míg mi sírdogáltunk, Orbán ügyesen meglovagolta a hullámot. Ő volt a „korszerűbb”. Mintha felült volna annak a bizonyos hegeli világszellemnek a háta mögé a lóra. Ha nőttek a globalizációval szemben az ellenérzések, meghirdette a nemzeti bezárkózás politikáját. Ha gondok támadtak a liberális demokráciával, elővette a vezető és a nép közvetlen kapcsolatára hivatkozó „vezérdemokrácia”, a „többségi uralom” tanait. Ha széttöredezett a társadalom, integrációt hazudott a mímelt „nemzeti együttműködés”, az újrakonstruált, meghamisított történelem, a szirupos-turulos szimbolika jegyében.

A legutóbbi választásokon Európa revansot vett. Kérdés, mi ennek a hozadéka a magyar ellenzék számára. Az alapproblémák ugyanis – a nagy társadalmi különbségek, a gazdasági válság elhúzódó szociális hatásai – nem oldódtak meg, ám mintha épp a Brexit váratlansága, Trump kiszámíthatatlansága, a Le Pen-veszély húzta volna fel a vekkert, hogy Európa fülébe csörögjön. A brit Munkáspárt hosszú ideje először a kormánypárt sarkába ért. Gyarapodásuk egy része a miniszterelnök által ígért „kemény” Brexittől megijedt fiataloknak köszönhető. Macron úgy aratott minden megméretésén fölényes győzelmet, hogy leginkább csak az európai elköteleződést lehetett tudni róla. Korábban az osztrák és holland választások, most a brit és francia események, de a német választás előjelei is protestmozgalmak megjelenését jelzik. Valójában az előző „protest” protestjét, az Európa-ellenesség elleni fellépést, az európai eszmék ellenzékének ellenzékét. Ebben a gondolkozásban Európa nemcsak földrajzi és politikai önmagát, nem is csak az uniót, hanem egy eszmekört jelent: a progresszióban, a liberális demokráciában, bizonyos fokú szekularizációban, a békés konfliktusrendezés lehetőségében való hitét, ami inkább ízlésben, morálban, általános világlátásban testesül meg, mintsem kifejtett elvekben.

A „nagy revans” begyűrűzésének egyelőre inkább az utcán, mint a pártokban van jele. A civil tüntetéseken egyre több Európa-zászló lobog. A tanszabadságért, a civiltörvény vagy a korrupció ellen meghirdetett demonstrációk közönségét ez a jelkép fogja össze, ahogy az „Állítsuk meg Brüsszelt!” plakátok átrajzolóit, a kifigurázó mémek készítőit is. A „Pulse of Europe” mozgalom pár hónapja Frankfurtból indult és jutott el a kontinens sok városába. A jelszavak ritmusa nálunk is Európa pulzusának verését követi.

Erre a ritmusra az utcán elsősorban a fiatalok éreztek rá. Azok a generációk, amelyek nem a baloldal és a jobboldal közti törésvonal mentén helyezik el magukat. A tudatosabbak teóriát is csináltak ennek az osztályozásnak a meghaladottságáról. „What is left of the Left?” „Mi maradt a baloldaliságból?” – fogalmazott régebben a szójáték. A mai fiatalok szívük szerint ezt is hozzátehetnék: „What is right in the Right?” „Mi a jó a jobboldalban?” Minek ez az egész ellentétpár? A politika mélyszerkezetét illetően, azt hiszem, tévednek. Konkrét cselekvéssorok következnek abból, ki hogyan tekint a társadalmi különbségekre: megoldandó problémaként, mint a baloldal, vagy természetes, szükségszerű állapotként, mint a jobb. Más kérdés, hogy a világnézeti koordinátarendszerben lehetnek más tengelyek is, és vannak korok, amikor azok felülírják a bal–jobb különbséget. Az Európa-vita és a demokráciavita ma ilyen törésvonalat hozott létre. Ez két kultúra, két ízlés, két életideál politikán túlterjedő szembenállása, amelyet a „nyitottság, szabad mozgás, szuverenitás” és a „bezárkózás, korlátok, tekintélyelvűség” eszméinek különbségével írhatunk le. A tüntető fiatalok ebben különböztetik meg magukat a kurzustól, ennyiben – akármit mondanak politikamentességről – fellépésük a lehető legvalódibb rendszerellenesség, a rezsim lényegét támadják meg. Méghozzá olyan pillanatban, amikor Orbánék nemzetközi pozíciója megroggyant. Az európaiság megkérdőjelezése maga is megkérdőjeleződött. Összeállóban van a német–francia tengely, amely az eddigieknél elszántabban védi az integráció érdekeit és értékeit. De nincs helye az ellenzéki kárörömnek, vesztesek lehetünk mindannyian. Az új uniós politika összezárja a magot, gazdaságilag az euroövezetet, politikailag az együttműködésre hajlandókat, és adminisztratív lépések nélkül is „leírja”, perifériára szorítja a többieket. Legkésőbb a 2020 utáni új költségvetési ciklusban átkerülhetünk az Európai Expressz fapados kocsijaiba, amelyek könnyen lekapcsolódhatnak egy rozzant mellékállomáson, ahonnan nemigen van csatlakozás. Az Európa-ügy ezért a magyar közélet vízválasztójává vált.

A meccs nem dőlt el, Európában sem. A „nagy revans” még nem végső győzelem. Az okok, amelyek a liberális demokrácia és ezzel az európai modell válságához vezettek – a növekvő szociális és vagyoni különbségek, a jóléti állam egyes funkcióit megőrző skandináv országok kivételével a társadalmak dezintegrálódása, a kohézió lazulása – változatlanul fennállnak, és alááshatják a kedvező politikai folyamatokat. Éppen ez jelöli ki a baloldal feladatát. Egyfelől most, hogy az Európa-kérdés minden utcasarkon szembejön, már nem mondhatjuk, hogy ez a téma (ahogy a demokrácia) az eliten túl a kutyát sem érdekli. Ha a pártok párbeszédképesek akarnak lenni a bezárkózni nem akaró fiatal generációval, a politikai agenda egyik fő helyére kell visszaemelniük az Európa-ügyet. Franciaországban sem csupa akadémikus lakik, Macron mégis ezzel nyert választást.

De van ennél is fontosabb. Ha nincs erős elképzelés és szándék a társadalmi különbségek csökkentésére, a kohézió és szolidaritás újraerősítésére, Európa (és vele a demokrácia) „revansa” nagyon rövid életű lesz, a szkepszis kiújul. Újabban például a Botka-projekt és az újbaloldali törekvések éppen ezt célozzák: a nagyobb egyenlőséget, a különbségek csökkentésével az erősebb társadalmi integrációt és mobilitást. A magyar demokrácia többek között azért maradt védtelen, azért nem volt tömeges ellenállás a szétverésével szemben, mert a nyitottság, a szabad mozgás európai jelszava üresen kongott egy olyan országban, ahol befagyott a mobilitás, ahol rabságba zár az öröklött társadalmi helyzet. Az orbáni „integráció” az álnemzeti hablatyon túl legfeljebb a külföldi tőke versenyével szemben állami védelmet kereső gazdasági elit és a jórészt államfüggő (felső) középosztály érdekszövetségét kínálta. Ez azonban túl szűkre sikeredett: a szegényeket (hiszen nemigen szavaznak) eleve leírták, a konzervatív értelmiség egy része éppen most válik kritikusabbá, a gazdaságban egyre inkább csak a hűbéresek rúgnak labdába. A baloldal integrációs modellje ehhez képest a középosztály nem lekenyerezett rétegei és a szegények közti szövetséget kell hogy megcélozza. A baloldal lényege szerint emancipációs mozgalom: ezúttal a középosztályt a szabadságjogai­ban, a szegényeket társadalmi esélyeikben és egzisztenciájukban kell emancipálnia. Ehhez azonban az igazságtétel, a „fizessenek a gazdagok!” fontos jelszavai mellé kell tenni a középosztályt, a modernizációban és szabadságban érdekelt rétegeket megszólító hívószavakat. Amelyek között ott van az Európa-eszme is.

A szegények, a kiszolgáltatottak képviselete nélkül a baloldalnak nem érdemes győznie. A középosztály nélkül pedig nem lehet. A baloldal régen küzd (Habermas kifejezésével élve) „utópikus energiájának” kimerülésével. A kettős integráció: az országon belüli társadalmi integráció és az országok közti európai integráció egymással összefüggő célja olyan „utópikus energiát” mozgósít, amelyben összekapcsolódnak a középrétegek és a nehezen élők vágyai.