Válasz kritikusaimnak

Cseresnyési László (Best of Momentum, ÉS, 2017/13., márc. 31.) és Ungár Péter (Régi érvek, új idők, ÉS, 2017/13., márc. 31.) vitatkozik velem – de mégsem. Ahogy egy héttel később Horváth G. György is leszögezi reflexió­jában: írásomat részint félreértik, részint félremagyarázzák (ÉS, 2017/14., ápr. 7.).

Az ÉS március 24-i számában megjelent cikkem (A pálya széléről) az értelmiségiek és a politikusok közti viszonyról szól. Kiindulópontja az a megállapítás, hogy a rendszerváltást követően a két szerep túlzottan összefonódott; a rendszerváltó értelmiség egy széles rétege a politikai felelősségre fittyet hányva ki-be közlekedett a választóknak elszámolással tartozó politikus és a független értelmiségi pozíciója között. Ez a magatartás, pontosabban az általa kiváltott ellenérzések ágyaztak meg Orbán romboló, értelmiségellenes populizmusának, amely úthenger módjára ment végig a magyarországi oktatáson és kultúrán. Az értelmiségellenes közegben szocializálódott új generáció azonban viszolyog a politikától, nem vállal közéleti szerepet – ami megint csak súlyos probléma. Állítom, hogy mind az értelmiség és a politika közti kapocs – az értelmiség közéleti szerepvállalása –, mind a kettő közti választóvonal, a politikai felelősség fontos. Azt mondom: a politika és az értelmiség kapcsolatát új alapokra kell helyeznünk, biztosítva mind a kapcsokat, mind a választóvonalat; ezt nevezem szimbiotikus különállásnak.

Az ÉS mellett a Facebookon is zajló vita szomorú érdekessége, hogy bár írásom – nem kis örömömre – heves érzelmeket váltott ki az olvasókból, sem a diagnózisra, sem a szerény megoldási javaslatra nemigen érkezett érdemi reflexió. Ehelyett kritikusaim jellemzően tárgyam definíciójával, illetve a szerző pozíciójával foglalkoznak. Ami az utóbbit illeti: a napnál világosabb, hogy a figyelmeztetés, miszerint a két szerep külön kezelendő – noha összefüggéseik is fontosak –, a Momentumra és személyesen rám is vonatkozik. Mert bár az új értelmiség és az új politika origója lehet azonos, a felelősség mértéke és minősége előbb-utóbb elválasztja a kettőt. Természetesen minden válasz viszonválaszt érdemel, de a tény, hogy látszólag senkit nem érdekel, hogyan lehetne az értelmiség–politika viszonyt jól csinálni, önmagában is figyelemre méltó.

Essék pár szó – az intellektuális tisztesség jegyében – a sokat vitatott szemantikai kérdésekről. Nem volt célom, hogy a magyarországi értelmiség rendszerváltás utáni szerepéről átfogó képet adjak. Ahogy írásom elején leszögezem, kifejezetten a balliberális, közéleti szerepet vállalt értelmiségiekről szólok. A korosztályi megkülönböztetés talán szigorúnak tetszik, de ennek oka természetesen nem ageism, még csak nem is az ifjúkori hajlam a lázadásra. Hanem az az egyszerű tény, hogy, ahogy írom, a probléma – ti. az „értelmiségi politika” – történetileg (és földrajzilag) behatárolt paradoxon. Magyarországon (és talán itt-ott a kelet-közép-európai térségben) létezett, 1989 és 2010 között. Nem tagadom, hogy a humánértelmiség mellett létezett reál- vagy technológiai értelmiség; tény, hogy ők olykor hasonló szerepet vállaltak, így a humán irányultságra vonatkozó megkötés indokolatlan lehet. Nem tagadom azt sem, hogy voltak kísérletek egy konzervatív értelmiség felépítésére is. Ungár Péternek igaza van abban, hogy ezek szerepe is megérne egy esszét – én nem erről írtam.

A szemantikai problémákat félre­téve, de az expozíciónál maradva érdemes ismét leszögezni fő állításom: hogy az értelmiség közéleti szerepvállalása, vagyis a public intellectual intézménye szükséges a demokrácia vitalitásához – éppen ezért látom problémásnak, hogy az újértelmiség egyfajta karanténban létezik. A közéleti értelmiségi dolga nem a szaktanácsadás; a politikusokat segítő szakértők más kategóriába tartoznak. A közéleti értelmiségi dolga az erkölcsi iránymutatás. Ungár szerint a „morális felkentség” képzete önmagában káros, szerintem azonban a közéleti értelmiségi hitelét éppen morális integritása adja, szemben a szakértőével, akinek hiteléért szakértelme áll jót. Ahhoz, hogy e morális integritás és így maga az intézmény fennmaradhasson, kulcsfontosságú, hogy a közéleti értelmiségi tevékenységét nyíltan és átláthatóan fejtse ki. A problémák ott kezdődnek, ahol az értelmiség bizalmas viszonyt vár el a politikusoktól, és így vagy úgy, de informálisan, a nyilvánosságtól elzárva gyakorol befolyást rájuk.

Szerepekről van szó, nem világszemléletekről. A váltás lehetséges: lehet értelmiségiből politikus és politikusból értelmiségi. A vízválasztó itt is az átláthatóság. A politikusnak nem lehet nyilvánosan különvéleménye, ahogy az SZDSZ-ben szokás volt 2002 után. Az értelmiségi pedig nem gyakorolhat politikai hatalmat, ahogy azt például Lengyel László, Konrád György és Heller Ágnes próbálta az SZDSZ-től a szocialistákon át az LMP-ig sokaknál, az elmúlt csaknem három évtizedben. Ettől még természetesen kívánatos, hogy politikusaink reflektált, kritikus gondolkodók legyenek, és kívánatos az is, hogy a független értelmiség mondandóját megfontolják – illetve e mondandó kifejezéséhez a feltételeket, így például az egyetemek autonómiáját és a sajtó szabadságát biztosítsák. Itt tart ma a specializáció; nemcsak a filozófus-, de a kevésbé utópisztikus szofista-király eszményképe is a múlté, a szerepek és a felelősségek elkülönültek. Nem volt ez így Thomas Jefferson vagy éppen Petőfi Sándor korában, de e változás mélyreható feltérképezése már nem a publicista feladata.

Cseresnyési László polémiájának tartalmi részében demagógiával vádol, amiért az értelmiség–politika nexus átláthatósága mellett török lándzsát, a közhatalom eredőjére, a népre hivatkozva. Szerintem a közéleti értelmiség dolga a közvélemény vezetése; politikai befolyása így közvetett, hiszen befolyását az állampolgárokra, és nem a képviselőkre fejti ki. Dolga nem az, hogy „befogja a száját”, ahogy Cseresnyési értelmezi (félre) az általam írottakat, hanem épp ellenkezőleg, hogy felemelje a hangját – nyilvánosan. Ez az aggály felmerül Ungár Péternél is. Ungár ugyan egyetért azzal a központi állításommal, hogy az értelmiség közvetlen befolyása a politikára káros, de azt állítja, számomra dekódolhatatlan módon, hogy az értelmiség különállása mellett ugyanaz a felelőtlen viszony termelődik újra, mint külön nem állása esetén. Ungár axiómát teremt, amikor azt írja, „naivitás azt gondolni, hogy az értelmiségi hatalom nem lesz mindig is, ha közvetetten is, de politikai hatalommá”. Ha jól értem, hogy mi az az „értelmiségi hatalom”, akkor Ungár itt valamiféle Carl Schmitt-i gondolatot fogalmaz újra, hogy ugyanis az értelmiségi okfejtés, ahogy a társadalmi élet minden egyéb része, a politikai harc terepe. Nem szeretnék túlságosan elvont elméleti vitába bonyolódni; ezt ráhagyom, azzal a megjegyzéssel, hogy a közhatalom gyakorlói – a politikusok – és közéleti bírálóik között ott feszül a politikai felelősség nem elhanyagolható határvonala. Ez az Ungár által implicite mégis elismert határvonal alapozza meg a két szerep különállásának igényét.

Az LMP-s politikus írásának elsődleges célja, úgy vélem, annak bebizonyítása, hogy a diskurzus, amelyhez írásommal hozzá kívántam járulni, maga is meghaladandó, s hogy a Momentum, illetve én magam azon letűnt viták örökösei vagyunk, amelyek meghaladását hirdetjük. Mulatságos egymás után olvasni Cseresnyési és Ungár írását: míg előbbi azzal vádol, hogy idősebb feleimet legszívesebben letaszítanám a Taigetoszról, utóbbi éppen ezt a törekvést hiányolja cikkemből. (You can’t please everyone.) A humanista Ungár itt kétségkívül nem lacafacázna, legalábbis amíg a piacosítás szerinte történelmi bűnét a vállán viselő balliberális értelmiségről van szó, és nem a Duna Körről.

Több helyütt – Ungárnál is – felmerült, hogy ellentmondásos az ÉS-ben mint par excellence (ó)értelmiségi lapban az értelmiség és a politika viszonyáról értekezni. Ám az ilyen reflexió már ismét nem fő témámhoz, az értelmiség–politika nexushoz, hanem inkább az értelmiségen belüli klikkek, világnézeti és generációs törésvonalak tárgyalásához tartozik. Ezért talán elég azt leszögeznem, hogy nem vagyok a megbélyegzés barátja. Nem mehetünk el a tanulságok levonása nélkül az óértelmiség politikával való összefonódása, a politikacsinálásra vindikált joga mellett, ahogy nem mehetünk el a kilencvenes és kétezres évek proto-kulturkampfja mellett sem. De a helyzet felmérése és az ahhoz vezető úttal történő számvetés csupán eszköz annak megállapításához, hogy milyen értelmiség–politika viszony mellett építhetünk fel egy új, jobb Magyarországot. Az építkezés kétségkívül elsősorban az új generáció felelőssége – de nem az idősebbek kizárásával, főleg nem ellenében. Nyíltan kell beszélnünk az óértelmiség felelősségéről az értelmiségellenes uszításnak is megágyazó értelmiség–politika összefonódásban, illetve az ebből következő, az újértelmiséget jellemző apátiában. De a cél nem az óértelmiség stigmatizálása, marginalizálása. Az értelmiség megújulásának dinamikus folyamatnak kell lennie; nem öltheti, ahogy Ungár szeretné, a trónbitorlás formáját. Nyilván, ahogy három héttel ezelőtt is írtam, az óértelmiség részéről elvárható a nyitottság és a vélt sértéseken való nagyvonalú felülemelkedés. De a kulcs a meghaladáshoz – e feltétel teljesülése mellett – a párbeszéd.

Mert a cél: az értelmiségi és a politikai osztály megújulása és egy jövőorientált magyarországi politika és értelmiségi diskurzus. Ehhez persze előbb az alapállásból értelmiségellenes, újabban tiszta (bár talán helytelen) politikai számításból, illetve autoriter hóbortból a térség legjobb egyetemét bezáratni készülő NER-t kell leváltani. Mind a jobb jövőnek, mind az oda vezető útnak eminens része az értelmiség és a politika közti kiegyensúlyozott és átlátható viszony, amelyben a hatalom és a politikai felelősség az egyik oldalon, a független kritika és az erkölcsi felelősség a másikon van, a kettő közti intenzív kommunikáció pedig átlátható csatornákon, a köz bevonásával zajlik. Jó volna e szimbiotikus különállás erkölcsi és gyakorlati, személyes és intézményes feltételeiről is együtt gondolkodni.