Baselitz kora

1908-ban Popper Leó egy rövid kritikát írt a berlini szecesszionisták budapesti tárlatáról. Bírálta benne Lovis Corinth és Max Liebermann munkáit, csalódott, mert azt várta, hogy akiket a vaskalapos II. Vilmos császár a csatornaszennyel állított párhuzamba, csakis nagy festészetet alkothatnak. A magyar művészek, a „Mieink”, ennél sokkal frissebbek – állította Popper a Huszadik Század hasábjain –, művészetük elevenebb, a németekkel ellentétben tudják, hogy a festészetnek nem minden lehet tárgya, csak motívuma. Néha kissé hitetlenkedve előveszem ezt az írást, több mint száz évvel ezelőtt mennyire más horizonttal rendelkezhetett kritikusként Popper, a rövid életű, de Lukács Györgyre nagy hatást gyakorolt, csodálatos gondolkodó. Mennyivel természetesebb volt az akkori Béccsel még szorosan összenőtt Budapestről – európai perspektívából – bizonyosságokkal látni, érteni, elemezni, sőt bírálni Berlint, a nagy német művészeket. Akkoriban sem voltunk persze a centrumban, nem voltak mindennaposak a nagy kiállítások, s bár 1907-ben az éppen megnyílt Nemzeti Szalon tavaszi kiállításán a Gau­guin-képek mellett Cézanne és Matisse művei is megjelentek, a nagyközönség inkább csak a Párizsból hazaérkezők beszámolóiból értesülhetett a művészet haladásáról.