Miről beszéljünk?

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 13. szám, 2017. március 31.

Különböző formákban, de lényegében rendre ezt a kérdést boncolgatták azok, akik az Ungváry Rudolffal az Orbán-rendszer természetéről folytatott vitánkhoz hozzászóltak (Bauer Tamás: A „maffiaállam” hamissága és Csillag István: Egy vezér gyermekkora, ÉS, 2017/9., márc. 3.; Vizvári Béla: Hol van az ellenzék?, ÉS, 2017/12., márc. 24.). Vizvári volt a legátfogóbb: szerinte ez az Orbán-rendszer „minősítéséről” szóló vita nem több „szellemi köldöknézegetésnél”, mely „a szavazópolgár szempontjából tökéletesen érdektelen”. Érdemes hát még egyszer leszögezni, hogy pontosan miről is szól ez a vita. Véletlenül sem a rendszer „minősítéséről”; sokkal inkább a viselkedése megértéséről (mely elengedhetetlen egy ellenzéki stratégia megalkotásához), az általa folytatott, ideológiaízű diskurzus pontos tartalmának és hatásmechanizmusainak föltárásáról (ez az ellenkommunikáció megtervezése, végső soron a választók meggyőzése szempontjából döntő), s végül arról is szólt, hogy instrumentálisan melyik rendszerleírás bizonyulhatna a leghatékonyabb kommunikációs fegyvernek a rendszerrel szemben. Ezen kérdések gyakorlati jelentősége, mely Vizvári szerint a legfőbb kritérium, rendkívüli, a róluk szóló vita pedig, ha nem is önmagában a választóknak prezentálva, de eredményében gyümölcsöző lehetne. (Mondom ezt föltételes módban, hisz Ungváry a válaszcikkében [Csak hatalomtechnika?, ÉS, 2017/8. febr. 24] nem volt hajlandó komolyan venni az övével vitatkozó állításaimat [A „fasisztoid mutáció” sikere?, ÉS, 2017/5., febr. 3.], így a vita ezen a vonalon sajnos megszakadt.)

Bauer válasza a címbéli kérdésre így hangzik: ne a föntebbi, „hamis” témákról beszéljünk, hanem inkább arról, hogy miért támogatják ennyien ezt a rendszert, illetve hogy miként is vált ez az egész lehetségessé. Bauer – és ez Csillagra is vonatkozik –, úgy fest, nem vitatkozik azzal, ahogy Magyar Bálint szociológiailag leírja ezt a rendszert; ezen a téren örömteli konszenzus kezd kialakulni. Amit viszont állít, hogy ez a rendszer „nem pusztán hatalmi erőszakkal” marad fönn: a magyarok valamiért ezt választották, és ezt a maffiaállam-leírás „teljesen figyelmen kívül hagyja”. Ugyanezt a vádat fogalmazza meg az odavezető útról is: a maffiaállam-leírás – mondja – nem látja be, hogy ideológiai mozgatórugók, az őrségváltás mítosza („elvesszük a Rosszaktól, és odaadjuk a Jóknak”, ahogy Tölgyessy Péter szokott fogalmazni) kellett az államilag szervezett fosztogatás kiépüléséhez.

Kezdve az utóbbival: Bauer indokolatlanul komolyan veszi a kormány önigazoló meséit. Indokolatlanul, mondom, mert a döntéshozók fejébe ő sem lát bele, így bizonyítani nem tudja e „mozgatórugók” létét; viszont készpénznek veszi a meséket anélkül, hogy megnézné, vajon azok-e a hihetők, mert a rendszer több tettét koherensebben magyarázzák, vagy esetleg inkább azt a magyarázatot érdemes elhinnünk, amely hatalmi és vagyonosodási szempontokat föltételez. A Magyar Polip 3-ban hosszan érveltem az utóbbi mellett, de álljon itt is néhány példa: a Lánczi/Tellér/Orbán-féle mese nem mond semmit arról, hogy kik azok a „Jók” és a „Rosszak”, hogy milyen elven szerveződnek; hogy milyen eszközökkel történik az átcsoportosítás; hogy melyik aktor milyen szerepet játszik a folyamatokban és így tovább. Az orbáni alibi nem magyaráz számos olyan dolgot, amit a maffiaállam-tézis viszont magyaráz. Miért kéne hát az előbbit elhinnünk az utóbbi helyett? Vagy miért kéne az orbáni meséket fontosnak véve belőlük kiindulnunk, és olyan öszvérkategóriává pontosítanunk azokat, mint a „szelektív antikapitalizmus”, amikor az ez által jelölt jelenségnek vannak sokkal pontosabb, koherensebb leírásai is? Miért nem választjuk szét világosan, amit Orbán mond, és amit csinál?

Abban persze Bauernek igaza van, hogy a rendszer nem pusztán hatalmi erőszakra épül – ezt Magyar Bálint se állítja, már a legelső Polip-kötetben sem, de később meg végképp nem: a harmadik Polipban fél tucat tanulmány, A magyar maffiaállam anatómiája című monográfiában pedig egy külön fejezet szól erről. A maffiaállam nem azonos a maffiával; a kettőnek csak a szerveződési rendje és a céltételezése azonos, az ezekhez szükséges eszközök viszont természetesen eltérnek akkor, ha lokális a szervezet, és akkor, ha egy egész államot irányít annak minden hatalmával. Az egyik fontos különbség, hogy a maffiá­nak nem kell választásokat nyernie – a maffiaállamnak viszont kell. Így az ideo­lógiák is részét kell hogy képezzék a hatalmi eszköztárnak, azok meggyőzése céljából, akik a rendszernek nem közvetlen haszonélvezői – mondja ezt már a kezdetektől fogva a Magyar, Csillag, én s végső soron a (jogtalan) bírálatában Bauer is.

Bauer szerint az orbáni ideológia öt elemből áll: sérelmi antikommunizmus, etnikai alapú nacionalizmus, államnacionalizmus, antikapitalizmus és az elesettek kirekesztése (ez utóbbiból Bauer szerint egy „meritokratikus” jelleg következik, ami viszont fölveti a kérdést, hogy például Mészáros Lőrinc vagyonosodását a meritokrácia címszava alá venni vajon nem értelmetleníti-e el végletesen az érdemelvűség fogalmát). Ezeket az elemeket, az orbáni érvelést természetesen mi, a maffiaállam-elmélet képviselői is azonosítottuk – viszont mi arra is rámutattunk, ezek hogyan kapcsolódnak egymáshoz, hogy formálnak egy narratívát, és ennek a narratívának milyen a dinamikája, azaz miként képes arra, hogy láthatatlanítsa a maffiotikus működést, és megvédje a híveket a tényszerű és/vagy szakpolitikai jellegű támadásoktól. Márpedig éppen e mechanizmusok hatásos illusztrálása kell ahhoz, hogy rámutassunk: ezekben az ideológiákban hinni önbecsapás, hisz valójában csak a lopást rejtik el. Ez persze, mint e vita során is annyiszor elhangzott, egy-egy szóval vagy minősítéssel lehetetlen. Ha csak annyit mondunk, hogy „maffia”, akkor azt mindenki a már létező világképében fogja értelmezni – akár azt is leszűrve, amit Bauer mond, hogy „a maffiával szemben nincs más eszköz, mint a rendőrség és az ügyészség, vagy [...] a bombamerénylet”. Ezért kell – mint Ungvárynak írt válaszomban kifejtettem – a „maffiaállamot” nyelvként használni, és ilyenformán átadni azt a teljes világképet, aminek részleteit a Polip szerzői a maguk nyelvi leleményeivel és az azokból szőtt sűrű érvhálóval kidolgoztak. Ezzel már formálni lehetne a hallgatóság gondolkodását, és meg lehetne velük értetni: az orbáni ideológia a kifosztottságba és a szolgaságba vezet, melynél viszont jobb – és ez az a pozitív, ellenzéki program, ami a maffiaállam-elmélethez hézagmentesen hozzákapcsolható – egy szabad, nyitott, modern társadalom. Meg lehet velük értetni: a maffiaállam legyőzendő, és ha elegen vagyunk, le is tudjuk győzni.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 5. szám, 2017. február 3.
LX. évfolyam, 44. szám, 2016. november 4.
LIX. évfolyam, 11. szám, 2015. március 13.
Élet és Irodalom 2021