Ez biedermeier?

(Ist das Biedermeier? Amerling, Waldmüller und mehr. Unteres Belvedere, Bécs, megtekinthető február 12-ig, a müncheni Hirmer Verlag német vagy angol nyelvű katalógusának kíséretében. Lapszámunk képeit a tárlat anyagából válogattuk.)

Ezzel a provokatív kérdéssel rendezett tárlatot a bécsi Belvedere kurátora – Sabine Grabner – egyrészt félszáz osztrák képpel, saját tulajdonukból, másrészt nemzetközi párhuzamokkal, német, cseh, magyar, szlovén és északolasz kölcsönzésekből, a külföldi kollegák saját belátása szerint válogatva. Az újraértelmezés lényege pedig abban áll, hogy a korábban szűkkeblűen és mereven értelmezett 1830–1848 közötti periódus helyett egészen 1860-ig kitolja a vizsgálódás határát, a Monarchia koronatartományaiból pedig a stílusirányzat nemzeti különbségeit és hasonlóságait egyaránt felméri. Mindemellett megmarad a profán piktúránál – így műfajilag a portré, a táj- vagy az életkép a jellemző –, ám a pingált enteriőrökben szereplő bútorokból és lakberendezési tárgyakból eredeti példányokat is felvonultat az egykori Habsburg országrészek metropolisaiból.

Ami az 1860-as záróakkordot illeti, a művészettörténésznő katalógusbéli indoklása szerint az osztrák biedermeier példaképeinek munkássága ekkoriban tetőzött Friedrich von Amerling tipikus, egyalakos jeleneteivel, Josef Danhauser vagy Johann Baptist Reiter ötletgazdag történeteivel és nem utolsósorban Ferdinand Georg Waldmüllerrel valamennyi témakörben, sőt, utóbbi figyelme kiterjedt a társadalom peremére szorultak nehéz helyzetére is, a zálogházaktól a kilakoltatásokon át a gyermekmunkáig. (Főműveiből a Rőzsegyűjtők [1855], az Úrnapja reggelén [1857], illetve a Kora tavasz a bécsi erdőben [1861] című kompozícióit külön kiemeli.) A magyarok közül felhívja a figyelmet Waldmüller egykori privát tanítványára, a Bécsben sokat dolgozott Borsos Józsefre, akitől A libanoni emir (Zichy Ödön gróf portréja) című, 1843-as vásznát a tárlat hívóképévé választotta. Szerinte a cseh tájak markáns ábrázolója volt Bedřich Havránek, kiválóan jellemezte alakjait a Milanóban működött Francesco Hayez, és sokrétű karakterfigurákat teremtett a dél-tiroli származású, Triesztben végleg letelepedett Giuseppe Tominz.

A hazai vonatkozásokat részletezve szóljunk Békefi Eszter Biedermeier Magyarországon című lényegre törő, tízoldalas tanulmányáról, amelyett olyan munkák illusztrálnak, mint Barabás Miklós ülő, félalakos Önportréja (1841) és a Vásárra menő román család (1843/44) című, sokat reprodukált, látványos „népéletképe”, aztán Zichy Mihálytól a Koporsólezárás (1846)című kép drámai percei, a szülésben elhunyt anyát gyászoló családtagokkal vagy a Mentőcsónak (1847) című munka társadalmi prototípusokat és generáció­kat felsorakoztató tucatnyi szereplője. Idilli „bíder” kispolgári „bájnegéd” Brocky Károly Szeret engem? (1847) eladó lánya papagájjal, akárcsak Borsos József Lányok bál után (1850) című képén szereplő, félhomályban évődő, vetkőzés közben fülledt erotikát árasztó csoport, továbbá a bravúros kelmefestés rutinja mellett a sokoldalúságát bizonyítandó, azonos évjáratú Díszedény-csendélet. Egyszerűségében rejlik szokatlan lenyűgöző ereje id. Markó Károly Puszta (1850) tájának, egyetlen gémeskúttal, se ember, se állat a távoli láthatáron... A kiállítás festményei közül teljes oldalon hozza a katalógus tőle ennek épp az ellentétét, a Mediterrán táj naplementével (1847) „ideál-képét”, vagyis képzeletbéli természetábrázolását, előtérben pihenő figurális csoportokkal a patak partján. Kozina Sándor A Pejacsevich-gyerekek (Gyula, Ágnes és Gábor) című csoportképe természeti háttérrel 1848‑as datálású, ámde utána  Barabás Miklós Női portréja (1853) már az osztrák uralom ellen protestált a trikolór színeit idéző magyaros viseletével. A nemzeti gyászból Borsos József se maradt ki A kendő (1853) című festmény tiszti uniformis fölött sírdogáló özvegyével, végül a konkrét histórián felül emelkedve, szimbólummá válik a Csata után (1854) komoran maga elé meredő „harcfi”-párja, XVII. századi lovagi öltözetben.